Már az IWIW-re sem tudunk belépni anélkül, hogy egy tébolyult arcú bohóc ne szegezné ránk a mutatóujját. A Murder – A Gyilkos Tárlat az elmúlt évek legnagyobb marketingakciójával kísért kiállítás, amely – bár messze nem ér fel az elképesztő hírveréssel – mindenképpen érdekes élmény. Báthory Erzsébettől kezdve egészen a közelmúltig, a történelem leghírhedtebb gyilkosai kerülnek terítékre. (Magyar Hírlap)

Az év kiállítása – áll a plakáton, nem kevés önbizalomról tanúbizonyságot téve a szervezők részéről. Mindez merész kijelentés, hiszen ha helyén is kezeljük a dolgokat, és nem vetjük össze mondjuk a Szépművészeti Cézanne-tárlatával, s csak a modernebb, fiatalosabb kiállításokra koncentrálunk, akkor eszünkbe ötlik a Ludwig számtalan idei produkciója, arról nem is beszélve, hogy itt van a nyakunkon Banksy itthoni bemutatkozása: a pop-art területén alkotó művész kultusza pedig igencsak megnőtt az utóbbi években. A reklámszöveg így kissé öngól, az azonban tagadhatatlan, hogy minden bizonnyal az év legszokatlanabb tárlatával van dolgunk.

Sorozatgyilkosok ugyanis viszonylag ritkán alkotják egy kiállítás tematikáját. A megvalósítás ahhoz hasonlatos, mintha egy szellemvasútban gyalog mennénk végig, egy-egy teremben a történelem leghíresebb tébolyultjai és gonosztevői kerülnek terítékre bábok, mozgó háttér, videobejátszások, egyéb fény- és hanghatások kíséretében, miközben fülhallgatón keresztül az illető történetét és tetteit ismerhetjük meg.

A tárlatvezetés megkezdésekor műliftbe szállunk be, egy mély hang pedig felkészít minket a ránk váró borzalmakra: a kommentátor stílusa túljátszottan szigorú, nyelvezete pedig olyannyira hatásvadász, mintha B kategóriás horrorfilmek szlogenjei-ből vágta volna össze a mondanivalót, így igencsak össze kell húznunk izmainkat, hogy ne nevessük el magunkat hangosan. Kisvártatva megnyílik az ajtó, és az első terembe belépve Báthory Erzsébet fogad minket a tükre előtt ülve, mellette fürdőkád, csordultig vérrel. A sarokban videobejátszást láthatunk a L’Oréal reklámfilmjeinek stílusában egy Virgin Blood nevű bőrápoló krémről. A kommentátor röviden összefoglalva elmeséli a Báthoryról szóló legendákat, miközben a kád felett egy szűz lány bábujából folyamatosan csepeg a vér.

Természetesen nem szeretnénk teremről teremre lelőni a kiállítás további részeit, a lényeg, hogy hasonló stílusban kalauzolnak végig minket az elhíresült gyilkosokon. A főszerepet elsősorban az ismertebb, a popkultúrában számtalanszor emlegetett személyek alkotják, mint Vlad Tepes, Hasfelmetsző Jack vagy Ed Gein, néhány kevésbé emlegetett alak társaságában. A számtalan pszichopata mellett kevésbé őrült, racionálisabb okok miatt tevékenykedő gonosztevők is gazdagítják a sort, mint Al Capone vagy John Wilkes Booth, illetve a Ku Klux Klan, és egy villamos székes, nyilvános kivégzés bemutatása is külön termet kapott. A sétánk alatt elhangzott információk viszonylag felszínesek: ha csupán sebtében utánaolvastunk például valamikor a texasi láncfűrészes és a Hannibal Lecter figuráját ihlető Ed Gein tevékenységeinek, akkor nem fogunk újdonságot hallani a kiállítás alatt sem. De ugyanez a helyzet Hasfelmetsző Jackkel, Abraham Lincoln merénylőjével és a többi elhíresült esettel kapcsolatban is, így elsősorban annak vizuális tálalása nyújtja a többletet.

Azt azonban nem lehet felróni a tárlatnak, hogy többnyire unásig ismert személyekre és a leghíresebb anekdotákra terelődik a hangsúly, hiszen a választott tematika elképzelhetetlen lenne nélkülük, a történelem pedig olyan dúsan ellátott bennünket őrültekkel, hogy csupán a legpopulárisabbakra szorítkozva is hosszú a sor: a tárlat végigjárása így is mintegy másfél óra, egyszóval ennél alaposabban aligha lett volna lehetőség foglalkozni egy-egy alakkal. Ebből a szempontból a kiállítás egyszerűen nem a legalkalmasabb médiuma a témának. A hiányérzetünk azonban sokkal inkább a kissé sótlan tálalást illeti. Mielőtt még belépnénk az első terembe, figyelmeztetnek bennünket, hogy direkt ijesztgetésre nem kell számítanunk. Nem is baj, nem infarktust kapni jöttünk, azonban sokkal izgalmasabb is lehetett volna a prezentáció, ha a bábok és a díszletek jóval több aktivitást mutatnak, és nem csupán a kommentátorra marad a szórakoztatás. Végül az utolsó teremben némi tanulsággal is gazdagítanak bennünket az emberi természetről, de az egész annyira kínos, mint Jerry Springer záró monológjai.

Mindemellett hangulatos sétát nyújt a tárlat, számtalan vizuális ötlete és a díszletek gondos kidolgozottsága mindenképpen dicséretet érdemel. A horrorra szüntelenül éhező gimnazisták körében egész biztosan népszerű lesz két Fűrész-film megtekintése között, az elképesztő reklámkampány és hírverés okozta elvárasainkhoz azonban nem nő fel a tárlat. Mindenesetre igyekszünk a poharat a félig tele oldaláról megközelíteni, és örülünk neki, hogy mind a témaválasztás, mind a megvalósítás tekintetében olyan élményben lehet részünk, amelyben eddig elsősorban csak nyugat-európai kirándulásaink alkalmával volt lehetőségünk. Az újdonság hatása tehát sokat dob a végeredményen, de legközelebb, egy hasonló kiállítás alkalmával már kevésbé leszünk elnézőek.