Az ember kialakulásától kezdve közösségekben él, melynek kereteit (társadalom, állam) szükségszerűen, a változásoknak megfelelően alakítja ki. Az emberiség fönnmaradásának egyik alapvető szükséglete a kornak megfelelő, a mindennapi élet biztonságát lehetővé tevő keretrendszerek folyamatos megértése és átalakítása.

Csak folyamatos megismeréssel, állandósuló fölismeréssel: tanulással és ismeretszerzéssel, illetve ezek eredményeinek szintézissé alakításával válhatunk képessé helyünk és életünk értelmének megtalálására a világban. Ebben a folyamatban képesekké válhatunk arra, hogy megkülönböztessük azt, ami jónak látszik attól, ami igaz. Sokkal jobb a világot olyannak látni amilyen, mint álomvilágban élni, bármennyire kellemes és önbizalmat erősítő legyen is az!

A mindenkori politikai hatalom saját nevelési rendszerének kialakításakor csak a saját érdekeinek megszilárdítását tűzi ki célul. Nekünk azt kell bebizonyítanunk, hogy a társadalmi valóság és az ezt tükröző tudatformák változnak és változtathatók. Ehhez az új nemzedéknek meg kell ismernie azokat a régen és ma érvényes összefüggéseket, amelyek a jövő kialakításában, az aktív cselekvésben segíthetik!

Alapvető célok

• A döntéshozó, felelős, a saját élethelyzetek megoldásához szükséges állampolgári szemlélet erősítése, önismeret-fejlesztés,
• erősítenünk kell a dialektikus szemléletmódot és a totalitás (rész és egész viszonyrendszere) fogalmának a gyakorlatban való alkalmazását,
• diákjaink értsék meg, hogy az emberi cselekedeteket mindig az értékrendszerek, illetve azok hiánya határozzák meg,
• erősítenünk kell az interdiszciplináris témafeldolgozásokat, segítve ezzel a komplex struktúrák összefüggéseinek megértését,
• a problémafeltáró és -megoldó képesség fejlesztése,
• a témák vizsgálata kapcsán kialakuló egyéni és közösségi élmények szerzése és rendszerezése,
• a kíváncsiság, felfedezésvágy felkeltése, önálló kutatásra és elmélyülésre való ösztönzés.

Módszertani alapvetés

Nagyon fontos, hogy tanítványainkban megerősítsük azokat az érzelmi és értelmi motívumokat, amelyek révén megerősödik bennük, hogy saját sorsuk, életük feltételeinek kialakításában aktívan vegyenek részt, és soha ne csak „kívülről”, „felülről”, illetve „másoktól” várják ezek lehetőségeinek, kereteinek, szabályainak kialakítását! Érezzék át elődeik és saját maguk felelősségét családjuk, településük, nemzetük és az emberiség sorsának jobbra vagy rosszabbra fordításában. Ma a tudományos műveletlenség sokkal veszélyesebb, mint valaha is volt! Jelentősen erősítheti az egyéni kiszolgáltatottságot, a lecsúszás és a mások által való irányíthatóság lehetőségét.

A témakör feldolgozásának általános szempontrendszere

„A nép mendemondáiból a tanult emberek azt vették át, amit össze tudtak egyeztetni a maguk eszméivel, viszont a tanult emberek eszméiből a nép azt vette át, amit meg tudott érteni, éspedig úgy vette át, ahogy értette…”
(Bölcsességek Könyve: Manzoni)

Az emberi társadalmak tudatformái a mindenkori gazdasági, politikai életben, az életmódban megnyilvánuló viszonyrendszereket tükrözik. A társadalmi tudat különböző típusai a társadalmi lét visszatükröződései.

A társadalom valóságos folyamatai hatására kialakuló és módosuló tudatformák állandó kölcsönhatásban állnak egymással. A társadalom anyagi életének változásai, fejlődése és ennek szellemi visszatükröződése között azonban nincsenek merev párhuzamok. Egyes elemek tovább élnek, mások feledésbe merülnek, de néha újra előtérbe kerülnek. Céljuk egyértelmű: segíteni az adott kor emberének – közösségeinek – önmeghatározását és tevékenységének eredményességét.

A valóság megismerésének, elsajátításának fő ellentmondása abban rejlik, hogy az emberek gyakorlati tevékenységét (időnként) eredményesen elősegíthetik bizonyos illúziók, téveszmék is.

1. A MINDENNAPI TUDAT

A közvetlen hétköznapi gyakorlat tudata természetesen minden korban a MINDENNAPI TUDAT. Minden más tudatforma ebből indul ki és ebbe tér vissza. Ez alapvetően és közvetlenül az egyén mindennapi tevékenységére épül, azt általánosítja és rendszerezi. Azokat a felszínes ismereteket tartalmazza, amelyek a mindennapi életben való mozgáshoz szükségesek, és többnyire gyakorlati-technikai jellegűek. Ezért a mindennapi gondolkodásnak – habár a technika és a műveltség előrehaladásával maga is fejlődik – minden korban meghatározó szervező elemei: az egyszerűsítés, a megszokás, az analógia, az előítélet, a tekintélytisztelet stb. A hit a varázslók, a papok, a politikusok, a tudósok, a technika értői és a műértők ítéleteiben. Ugyanakkor a mindennapi gyakorlatból fakadnak mindazok a kérdések, amelyekre a különböző tudatformák választ keresnek.

Feladat: Keressünk példákat a napi gyakorlatunkból a fenti állításokra!

A VILÁGNÉZET

Az egyéneket, a közösségeket a történelemben mindig foglalkoztatta az önmeghatározás kérdése. A VILÁGNÉZET – amely a mindennapi élet spontán terméke – nem más, mint annak az igénynek a terméke, hogy megtaláljuk a sokszor egymásnak ellentmondó tapasztalatok, rendezetlen jelenségek egységes alapját, esetleg magyarázatát. Elsősorban nem az jellemzi, hogy a világ egészéről alkotunk valamilyen elképzelést, hanem az, hogy az életünket befolyásoló tényezők között belső összefüggést, egységet keresünk. Ezzel mintegy meghatározzuk helyünket és lehetőségeinket a világban: hivatkozási alapot teremtünk cselekedeteink számára. Ebből adódik, hogy a világnézet központjában nem annyira a tőlünk független (objektív) világról, hanem a világ és a köztünk levő viszonyról: a SZUBJEKTUM-OBJEKTUM viszonyról alkotott – érdekeink által közvetített (!) – elképzelés áll. E mag köré épülnek a természeti-társadalmi környezetre vonatkozó elemi ismeretek, magyarázó elvek, erkölcsi normák, magatartás- és cselekvéssémák.
Minden ember a saját élettapasztalatai alapján alakítja ki a maga többé-kevésbé differenciált világnézetét. Ennek leglényegesebb elemeit a mindenkori társadalom bocsátja az egyének rendelkezésére, mégpedig annak a közösségnek a közvetítésével, amelybe beleszületnek, s melynek tagjaiként felnőnek és életüket leélik. A világnézet tehát társadalmilag meghatározott, mint minden más tudatforma.
A környezetünkről gyűjtött ismeretek során alakul ki a VILÁGKÉP, amely az ember mindenkori világának, szűkebb vagy tágabb környezetének felépítését és szerkezetét tükrözi. Tudatosan vagy tudattalanul olyan kérdésekre keresi a választ, hogy a világot teremtették-e vagy sem, véges-e vagy végtelen stb. Nincsen olyan emberi közösség, kultúra, amely ne teremtett volna magának legalább egy világképet!
A világnézet azonban mindig az emberre vonatkoztatja a világképben spontánul vagy tudatosan összefoglalt ismereteket, és kifejezi a környezettel szembeni értelmi, érzelmi és akarati értékelést, illetve állásfoglalást.

Feladat:
1.    Gondold át, hogy milyen kapcsolatban állsz a természettel és hogyan vélekedsz a természeti jelenségekről?
2.    Gondold át, hogy milyen kapcsolatban állsz a családoddal és hogyan vélekedsz a családon belüli történésekről?
3.    Gondold át, hogy milyen kapcsolatban állsz a társadalommal és hogyan vélekedsz a mai magyar társadalomról?
4.    Gondold át, hogy milyen elvek alapján alakítod ki a baráti kapcsolataidat, és véleményed szerint te milyen szerepet játszol benne?

2. A FILOZÓFIA

Bizonyos értelemben a világnézet legtisztább megjelenési formája a FILOZÓFIA (görög eredetű szó – bölcsességek szeretete), amely fogalmilag igyekszik megragadni mindazt, ami a mindennapi tudatban, a vallásban vagy a művészetekben és a tudományban is jelen van. Módszerében a tudományosság igényével lép fel, tudományos eszközökkel dolgozik: a filozófia tehát tudományos igényű és formájú, rendszerezett világnézet. Tárgyát az objektív világnak azok a legáltalánosabb törvényei alkotják, melyek a világhoz való viszonyt – más szóval a szubjektum-objektum viszonyt – a maga lehetőségeiben meghatározzák.

A világról alkotott összképet mindig az emberre vonatkoztatva alakítjuk ki, ezért a filozófia alapkérdése: az ANYAGI LÉT, illetve a TUDAT elsődlegességének a kérdése. A kérdésre adott válasz alapján két alapvető irányzat alakult ki a filozófiai gondolkodás történetében:

1.    Az IDEALIZMUS, mely föltételez valamilyen, minden anyagi hordozótól független tudatot, amely a világ lényegét alkotja.
Főbb típusai:
a)    az objektív idealizmus elismeri az anyag objektív, azaz emberi tudattól független létezését, de a tudatot magasabb rendűnek, meghatározóbbnak tartja (pl. Hegel),
b)    a szubjektív idealizmus tagadja az anyagi világ objektív létét, csak az létezik, amit a szubjektum megtapasztal (pl. Berkeley); szélsőséges változata a szollipszizmus (csak én létezem),
2.    A MATERIALIZMUS, amely egyedüli tudatnak az anyagi hordozókhoz kötött emberi tudatot ismeri el, s ezt az anyagi jelenségekhez képest másodlagosnak tekinti.
Főbb típusai:
a)    a mechanikus vagy metafizikus (hagyományos materializmus) a jelenségeket összefüggéseikből kiemelve vizsgálja (pl. „ember-gép” fogalom),
b)    a dialektikus materializmus a jelenségeket összefüggéseiben vizsgálja (pl. Marx).
Történetileg mindkét fő irányzatnak több típusa alakult ki, és ritka a tiszta megjelenési forma.

Feladat: Korábbi tanulmányainkból keressünk példákat a két fő típusra!

A filozófia tárgya, módszerei, fogalmainak tartalma történetileg változó.
Részterületei:

• az ontológia (lételmélet),
• a gnoszeológia (ismeretelmélet),
• a logika (a gondolkodás formái és törvényszerűségei),
• az esztétika (a művészetek sajátosságai),
• az etika (az erkölcsi jelenségek),
• és a filozófiatörténet.

3. AZ ERKÖLCS

Az erkölcs a társadalmi gyakorlat és tudat olyan formája, amely az emberi magatartás szabályozásának feladatát tölti be a társadalmi élet valamennyi területén. Magában foglalja az emberi – egyéni és közösségi – magatartás történetileg meghatározott elveit, normáit és szabályait. Szoros kölcsönhatásban áll a többi társadalmi tudatformával.

Az erkölcsi elvek és erkölcsi értékek között közvetlen kapcsolat van. Minden érvényes erkölcsi érték meghatároz egy erkölcsi elvet: a föltétlen erkölcsi elv fogalma nyilván egy abszolút érték, illetve abszolút cél fogalmaihoz vezet. Ha van valami, ami önmagában cél, akkor – és csak akkor – létezhet föltétlen erkölcsi parancs. Mindannak, ami az embert körülveszi, eleve csak viszonylagos értéke lehet, hiszen értéket éppen az emberi célok adnak a dolgoknak, és ezek történetileg változnak.
Az embereket, amikor életlehetőségek között választanak – akár tudják ezt, akár nem –, körülveszik az ellentétes eszmék, értékek, hitek és elvek, és minden döntés egyben a közöttük való választást is jelenti. Ha nincs választási lehetőség, illetve autonómia, akkor ezzel együtt az, ami történik, erkölcsi jellegét is elveszíti.
Az erkölcs az érdekeknek megfelelő értékek eszmei és eszményített képe.

Feladat:
1.    Keressünk történelmi példákat az erkölcsi értékek viszonylagosságára!
2.    Véleményed szerint ma mi jellemzi az erkölcsös polgárt?

Azoknak a szabályoknak az összességét, amelyeket az emberek kialakítanak és amelyeknek a betartását egymástól elvárják, egy embercsoport, nép vagy társadalom erkölcseinek nevezzük. Ezekből nő ki a jogrendszer, ami az állam által garantált és szankcionált (erőszakkal is betartatott) formális szabályozórendszer.

4. A JOG

A jog a társadalom uralkodó érdekcsoportjainak törvényerőre emelt akarata. A jogrendszer a jogszabályok (tiltás, parancs, megengedés) összessége. A rendszerbe foglalt jogosultságok és kötelességek az emberek közötti kapcsolatban válnak valósággá (JOGVISZONY). A jog feladata kettős: a társadalmon belüli erőviszonyokon nyugvó JOGREND és a meghatározó hatalmi csoportok befolyásának fenntartása. Mivel a társadalom gazdasági-politikai viszonyai által meghatározott, ezért azokkal együtt állandóan átalakul.

Tartalmát és folyamatosságát a JOGALKOTÁS és a JOGALKALMAZÁS egysége biztosítja. Érvényesülését nagymértékben befolyásolja a társadalomban kialakuló JOGTUDAT.
A jog, amennyiben a közpolgári szférát szabályozza, KÖZJOG, amennyiben a magánpolgári szférát, MAGÁNJOG. Aszerint, hogy a közösség szabályainak megsértéséről vagy a magánpolgárokra bízott ügyekben való döntésről van-e szó osztható BÜNTETŐ- és POLGÁRI JOGRA. A bírósági tárgyalásokon büntetőjogi eljárás során (közjog) az államot (közösséget) az ügyész (közvádló) képviseli. Polgári peres eljárásban (magánjog) felperes és alperes áll egymással szemben, és őket az ügyvédek képviselik.
Az írott jogszabályok gyűjteményét nevezzük: TÖRVÉNYKÖNYVNEK.

Feladat:
1.    Keressünk példákat a jogalkotás különböző típusaira! Milyen érdekek tükröződnek bennük?
2.    Keress a médiából napjaink problémái közül egy érdekes jogi esetet, és magyarázd meg az összefüggéseit!

5. A POLITIKA

A POLITIKA – lényege szerint – meghatározott érdekekkel bíró emberek, társadalmi csoportok, illetve szociális rétegek akarati viszonya, amelyben az egyes emberek, csoportok vagy rétegek tevékenysége arra irányul, hogy az adott csoport érdekét más szociális csoportok ellenében, esetleg velük együttesen érvényesítsék.

Szélesebb értelemben véve a politika az államok, nemzetek és népcsoportok egymáshoz, illetve az egy társadalmon belüli különböző érdekcsoportok egymáshoz és az államhatalomhoz való viszonya.
A társadalmi csoportoknak, rétegeknek ez a kapcsolata totális, vagyis a teljességre való törekvés jellemzi; a politikában az egyes érdekcsoportok arra törekednek, hogy az államot – és annak erőszakszervezeteit, jogrendszerét – érdekeik érvényesítésének eszközeként használják föl, azaz szükségleteik optimális kielégítése érdekében megszerezzék, illetve megtartsák a társadalom fölötti hatalmukat és befolyásukat.

A politika tehát olyan kapcsolatrendszer, amely az egyes társadalmi csoportok TUDATOSSÁGÁN nyugszik, azon, hogy fölismerték érdekeiket és azt, hogy, ebből következőleg milyen módon kell viszonyulniuk a többi csoporthoz és az államhoz. Ennek kifejezésére – és érdekeik megvalósításáért – programokat és IDEOLÓGIÁT dolgoznak ki az adott körülmények fönntartására vagy megváltoztatására. Ezekben megfogalmazzák célkitűzéseiket, elérésük módját, és e program megvalósításáért küzdenek. Ily módon a politikában – és ideológiában – megfogalmazódnak, szervezeti és mozgalmi kifejezést nyernek a különböző érdekcsoportok STRATÉGIAI és TAKTIKAI céljai.
Ennek a tömegekkel való elfogadtatásához gyakran alkalmazzák a POLITIKAI DEMAGÓGIA módszerét, kihasználva az emberek tájékozatlanságát vagy tudatlanságát.

Feladat: Korábbi tanulmányainkból keressünk példákat a politikai demagógia és az ideológiai küzdelmek alkalmazására!

A politikát végső soron a társadalom gazdasági élete határozza meg. Ez a meghatározottság leginkább abból fakad, hogy eredete is a társadalom anyagi életfeltételeiben található meg, azok meghatározott fejlettségétől függ.

A politika – sokszor tapasztalható – viszonylagos önállósága elsősorban abban nyilvánul meg, hogy egy adott gazdasági-politikai helyzetet sokféleképpen fejezhet ki. Mivel a politika erőteljesen visszahat a gazdaságra és a társadalmi élet más területeire, ebből az is következik, hogy a különböző érdekcsoportok, egy és ugyanazon társadalmi-gazdasági fejlettség mellett, ELTÉRŐ POLITIKAI ALTERNATÍVÁK megvalósítására törekednek.
A politika egyazon társadalmi helyzetből kevesebbet és többet is kihozhat, megvalósíthat: ezért is szokták úgy jellemezni, hogy a LEHETŐSÉGEK TERÜLETE, és „művészi” szinten lehet művelni.

Feladat:
1.    Mondjunk példákat a mai magyar társadalomból az alapvető politikai alternatívákra!
2.    Mondj jellegzetes példákat a mai magyar politikai pártok elvi ellentéteire!

6. A TUDOMÁNY

„A tudományunk primitív és gyermekded,
ha a realitáshoz való viszonya alapján ítéljük meg – mégis ez
a legdrágább kincsünk, amivel rendelkezünk”
(Albert Einstein)

A TUDOMÁNY a társadalmi tudat olyan formája – szisztematizált természeti és társadalmi ismeretek történelmileg kialakult rendszere –, melynek igazságát a társadalmi gyakorlat állandóan ellenőrzi és pontosabbá teszi.

A tudományos ismeret ereje egyetemességében, szükségszerűségében, általánosságában és objektív igazságában van. A vallással ellentétben, amely a valóságot (az esetek többségében) torzítva ábrázolja, a tudomány a valóság igaz és helyes, társadalmi fejlettségtől függő visszatükröződése. A műveszettől eltérően, amely a világot művészi képekben (erősen szubjektív módon) tükrözi vissza, a tudomány ezt fogalmakkal, a logikus gondolkodás és a kísérletezés eszközeivel – objektivitásra törekedve – éri el.
A tudomány legértékesebb ajándéka az emberiségnek – az élet maga!
A tudományos kutatás két fő típusa: a DEDUKTÍV és az INDUKTÍV megközelítés. Speciális módszerei tekintetében kiemelkedő jelentőségű: a KÍSÉRLETEZÉS, a MODELLIZÁLÁS és a SZINTÉZISre való törekvés.

A tudomány több, mint az ismeretek tárháza: jellegzetes gondolkodási mód is. A tudomány módszere – a kritika és a szkepszis – összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a tudomány eredményei.
Az emberi tudományt három fő csoportra szokták osztani:
1.    a természettudományok,
2.    a társadalomtudományok
3.    és a matematika.
A három fő csoport további, egyre specializálódó részterületekre, tudományágakra oszlik.
A tudományos megismerés fejlődése gyorsuló ütemű, az előző nemzedékektől örökölt ismerettömeggel, a társadalom technikai fejlettségével és a társadalmi igények növekedésével arányos. Napjainkra a tudomány a legnagyobb termelőerővé nőtte ki magát, nélkülözhetetlen az emberi élet szempontjából. Eredményei idővel bekerülnek a társadalom gyakorlati életébe, tevékenységébe és az „általános műveltségbe”, melynek színvonala döntően befolyásolja az adott társadalom lehetőségeit, problémáinak megoldási lehetőségeit.

Feladat:
1. Keressünk történelmi példákat arra, hogy a különböző tudományos-technikai felfedezések hogyan hatnak a társadalom életére, illetve annak megváltozására!
2. Keress példákat a tudomány sikereire és veszélyeire!

7. A MŰVÉSZET

A MŰVÉSZET valamely műalkotás létrehozására irányuló emberi tevékenység, illetve a műalkotások összessége. Fő jellemzője, hogy termékeinek értékszerkezetében az esztétikai értékek kizárólagos vagy meghatározó helyzetben vannak.

A művészet keletkezése egyidejű az emberi társadalom születésével. Eredetileg a művészi gyakorlat nem különöl el a társadalmi gyakorlat és tudat egyéb formáitól, ezekkel egységben, mindennapi funkcionalitásban érvényesül. Később egyre inkább önállósul, felveszi saját kifejezésmódját.
A művészet sajátossága, hogy mindig lényegfeltáró jellegű, ugyanakkor szimbolikus formaalkotó sajátságai révén mindig megőrzi az érzéki-felidéző jelleget. A művészet tehát a társadalmi valóság elsajátításának különös módja, mely – a tudományhoz hasonlóan – megismerő funkciót tölt be. A művészet viszont a tudománytól eltérő módon, teljesen sajátosan ábrázolja a valóság jelenségeinek a világát: egyedi-érzéki megjelenítést alkalmaz. A művészet ANTROPOMORFIZÁL, szemben a tudo¬mány DEZANTROPOMORFIZÁLó jellegével. A műalkotások nekünk való jelentése abban is különbözik a tudományos tételekétől, hogy nem a fogalmi egyértelműség nyelvén, hanem többértelműen érvényesül, sőt egyenesen érték a többértelműségük.

A művészetben megjelenő ESZTÉTIKUM létmódjának sajátossága, hogy csak a szubjektumra való vonatkozásában létezik, azaz mindig befogadásra, befogadókra irányul. A műalkotás keltette hatás során mindennapi tevékenységünket felfüggesztjük: miközben a műre összpontosítjuk egész személyiségünket, elvonatkoztatunk a közvetlenül adott valóságtól, és az élmény – a KATARZIS – hatására némileg más emberként térünk vissza a mindennapi életünkhöz. A katartikus hatás lehetősége minden műalkotás lényegi tulajdonsága. Az olyan esztétikai tárgy, amely nem képes katartikus hatás létrehozására, nem művészi alkotás, hanem a mindennapi élet esztétikumához, a kellemesség szférájához tartozik.

Minden művészeti tartalom és forma keletkezésében és fejlődésében az adott korhoz és az adott személyiséghez kötött. Ugyanakkor a nagy művészet mindig túllép saját korán, az egyetemes emberi kultúra részévé válik.
A művészet nagyon szoros kapcsolatban áll a többi társadalmi tudatformával: az azokban megjelenő nézetek, eszmék, értékek sajátos (érzelmi-érzéki) kifejezési formája.
A művészet főbb ágai:
1.    a képzőművészet (festészet, grafika, szobrászat),
2.    az iparművészet (agyagművesség, fémművesség, fa- és csontfaragások, bőrdíszművesség stb.),
3.    az építőművészet,
4.    az irodalom és színházművészet,
5.    a filmművészet,
6.    a zeneművészet stb.
Sajátos helyet foglal el a művészeten belül a népművészet. Az adott korok művészeti alkotásait KORSTÍLUSba soroljuk.

Feladat: Soroljuk föl korábbi tanulmányaink alapján a fontosabb korstílusokat! Keressünk rájuk néhány külföldi és magyar példát!

8. A VALLÁS

A VALLÁS az ember sajátos igényére: a világban elfoglalt helyének értelmezésére kialakított, koronként változó és az emberek által létrehozott, közvetített válasz.
A vallásos tudat a világot két, radikálisan elkülönülő szférára osztja:
1. egy kiismerhető, befolyásolható, IMMANENS evilágra, melyben élünk,
2. és egy kiismerhetetlen (vagy nehezen kiismerhető), befolyásolhatatlan (vagy nehezen befolyásolható), TRANSZCENDENS túlvilágra.
Ennek alapján a vallás minden formája a természetfölöttibe vetett hitnek tekinthető.
Ez a természetfölötti világ – a vallásos emberek által természetesen vitatott módon – csak az emberek képzeletében létezik, de a történelemben élő és cselekvő ember a társadalmi valóságot alakító tevékenysége során mégis gyakran merített ihletet és erőt a vallásból. A vallások történelmi szerepe ezért ellentmondásos: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a vallás olyan – haladó vagy haladásellenes – szerepet játszott a történelemben, amilyet maga az adott vallásos ideológiával fellépő emberek vagy társadalmi érdekcsoportok játszottak.

Feladat: Keressünk olyan történelmi példákat, amelyek a vallás haladó vagy visszahúzó szerepét mutatják!

A vallások lényegi jellemzői, kialakulásuk és elterjedésük

„…Jogosult-e vallásról egyes számban, mint egységes fogalomról beszélni? Itt bukkanunk rá a vallás fogalmának első – de korántsem utolsó – belső ellentmondására. Ma a világon több száz, többé-kevésbé szervezett, önálló, egymástól független vallási közösség, egyház működik, és mindegyiknek hívei, papjai, hivatalos képviselői természetesen csak a maguk hitelveit és gyakorlatát tekintik helyesnek, igaznak, a tőlük különböző vagy velük szemben álló vallásos közösségek, gyülekezetek, egyházak tanítását részben vagy egészben tévesnek, károsnak minősítik.

Nincs olyan vallásos nézet, amelyet más vallások ne tartottak volna a múltban, vagy ne tartanának a jelenben tévesnek, és nincs olyan vallási előírás vagy szertartás, amely más szertartások követői számára ne lenne elvetendő vagy éppen felháborító.

Ha mindennek ellenére a vallás fogalmát mégis egységesnek érezzük, ennek az a tény az alapja, hogy a jelenben és a múltban egymással szemben álló, egymást kölcsönösen kizáró és tagadó egyes vallásoknak (ha képviselőik nem vették is észre) mégis van olyan közös alapjuk, amely éppen vallássá teszi őket, nem pedig – mondjuk – filozófiai irányzatú társadalomelméletté, jogrendszerré vagy pusztán evilági szervezetté.” (Hahn István: Istenek és népek)

A vallás lényegének pontos meghatározása nagyon nehéz, szinte lehetetlen feladat. A helyes jellemzésnek vagy meghatározásnak a vallási jelenségvilág minden változatára érvényesnek kell lennie. Nehezíti a megoldást az, hogy maga a vallás is változó jelenség, amely a társadalom fejlődése következtében állandó változásokon ment és megy keresztül.
Ezért van az, hogy a vallásokról nagyon sok eltérő nézet él nemcsak az egyénekben, illetve a köztudatban, hanem az azzal szakszerűen foglalkozó kutatók között is.

A vallás meghatározása és jellemzése

A vallások vizsgálata során hamar meggyőződhetünk arról, hogy nagyon összetett jelenséggel állunk szemben.
Minden vallás különböző – de nagyjából valamennyi vallási rendszerben megtalálható – a szerkezeti elemek egysége. Ezek közül a legfontosabbak a következők:

1. mágikus-mitológiai-ideológiai réteg: azon képzetek többé-kevésbé rendezett összessége, amelyek az embert és világát a mitikus képzeletvilág szintjén ragadják meg, látszólag „ésszerűen” válaszolva meg az immanencia (evilági gyakorlat) és a transzcendencia (világon kívüli természetfeletti) egymáshoz való viszonyát;
2. érzelmi réteg: a hitszerűen fölfogott (és ezért létezőnek gondolt) természetfölöttihez fűződő érzelmek, a félelem, bánat és öröm, bizakodás nélkülözhetetlen alkotórészei a mindenkori vallásosságnak;
3. a vallási rítusok kultusszá szervezett rendszere: az istenségekkel való kapcsolattartás eszköze, a hívő egyén és a hitközösség összetartozásának erősítése;
4. végezetül kialakulnak és jelen vannak a vallásban azok a szervezetek és intézmények (közösségek, szekták, egyházak), amelyek intézményesített hordozói a társadalomban a vallásosság egész rendszerének.
Az egyes elemek történelmileg meghatározott és változó viszonya jellemző a vallások mindenkori szerkezetére.

A vallások kialakulása és eredete

A vallások eredete tekintetében két nagyobb irányzat áll egymással szemben. Az egyik nézet szerint az emberiség létének első pillanatától kezdve vallásos volt, mert az egy Isten az ősszülőknek kinyilatkoztatta magát, de az emberiség később elvesztette tisztánlátását, és sokistenhívővé, politeistává vált. Ez az ún. ősmonoteizmus elmélete.

A másik nézet szerint az ember az abszolút vallásnélküliségből halad a mágián, fetisizmuson, totemizmuson keresztül először a politeizmus (sokistenhit) felé, majd ebből természetszerűleg kialakul az egyistenhit (monoteizmus) mint a vallási fejlődés legtisztább, legmagasabb foka.
A vallás gyökereire vonatkozólag számtalan vélemény alakult ki a történelem során.

Ezek főbb csoportjai a következők:
1. A teológiai szemlélet alapján a vallást az ember isteni kinyilatkoztatás alapján kapja, és gyökere az ember szellemi természetében van. Ebből fakad az igazság keresése (értelem) és a boldogság utáni törekvés (akarat). Az ember korán ráébred, hogy mindkettőnek a forrása és garanciája csak a tapasztalati világon kívül, istenben lelhető fel. Ez a természetes felismerés készteti az embert az isten elfogadására.
2. Más – elsősorban keleti – nézetek szerint a világ öröktől fogva létezik, nem teremtette senki, az isten azonos a természettel, a mindenre és mindenkire érvényes világtörvénnyel. Ennek megértése és elfogadása a vallás lényege.
3. Van olyan nézet, mely szerint a vallás forrása az ember érzelemvilágában van, a „szív” ügye. Az ember magától érez rá a természetfölötti szentségre, és ez félelemmel és lenyűgözött tisztelettel tölti el, ezen keresztül vallásgyakorlatra ösztökéli.
4. A felvilágosodás korától egyre általánosabban elterjedő vélemény, hogy a vallás az emberiség nagy tévedése, az emberi tudatlanság következménye. Szerintük ebből az következik, hogy a tudás, műveltség bővülésével fokozatosan visszaszorul.
5. Már az ókortól kezdve elterjedt vélemény, hogy a vallás az ismeretlentől való félelem és rettegés következtében alakult ki, és a titokzatos jelenségek okozóinak kiengesztelésére hivatott.
A felsorolt elemek mindegyike megtalálható és szerepet játszik a vallásban. Úgy tűnik azonban, hogy az emberek mindennapjaiban jelentkező kiszolgáltatottságérzés szüli azokat az élményeket, amelyek azt az érzést keltik az emberben, hogy befolyásolhatatlan vagy csak vallási eszközökkel befolyásolható lények, istenek léteznek.

A vallás meghatározása és jellemzése

A vallás legegyszerűbb megfogalmazásban az emberek egy csoportjának közös hite egy vagy több, az ember felett álló s nála hatalmasabb erő létezésében.
A vallásos ember úgy érzi. hogy feje fölött természetfölötti, világon kívüli (transzcendens) személytelen vagy személyes erők munkálkodnak, amelyek:
    egyrészt igazából kiismerhetetlenek, befolyásolhatatlanok, ezért velük szemben egyetlen „ésszerű” magatartás adódik: a függés felismerése (hit) és elismerése (vallási gyakorlat), melynek nyilvános módon (vallási közösségben) kell megtörténnie,
    másrészt a vallási gyakorlat ugyanakkor a természetfölötti lények befolyásolhatóságát is feltételezi, ezért az ember saját tevékenységével, tetteivel kedvezően vagy kedvezőtlenül hat a történésekre.
A vallás nemcsak egyfajta világnézet, hanem a vallásos közösség saját törvényei által előirt gyakorlat is.
A vallás az ember céljaival, önmegvalósításával áll valamilyen kapcsolatban úgy, hogy azt természetfölötti dimenzióba állítja. Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, hogy eredetileg racionális célokat akart elérni, irracionális erőknek irracionális módszerekkel való befolyásolása által.

A mindennapi gondolkodás gyakran keveri össze az emberi világot a nem-emberivel, a személyes vágyakat a nem-személyes környezettel: úgy is mondhatjuk, hogy „antropomorfizálja” környezetét, emberi formát ad nem-emberi jelenségeknek.
A mindennapi gondolkozás továbbá antropocentrikus, „emberközpontú” is, amennyiben arra az emberre, embercsoportra vonatkoztatja a világmindenség történéseit, amelyről szó van.
Ugyanezeket a vonásokat megtaláljuk a vallásokban is: a természetfölötti lényeket a vallási képzelet mindig emberi vonásokkal ruházza föl.

A vallásokban az embert a természetfölötti lényekhez sajátos kapcsolat fűzi: a HIT.
Más szóval: az emberek nem azért tekintik létezőnek az isteneket, mert a gyakorlat próbája igazolja létüket (a vallások szerint az emberi gyakorlat erre képtelen), és nem is azért, mert értelmi úton belátható létezésük szükségszerűsége (éppen isten az, aki fölötte áll az értelemnek).
Sok valláskutató szerint az emberi tömegek istenekbe vetett hite nem a tapasztalatból vagy értelmi belátásból származik, hanem egy sajátos szükséglet kielégítésének a következménye: az emberek életük során meglevő világukban (melyben az esetek többségében kiszolgáltatottnak érzik magukat) is arra törekednek, hogy megvalósítsák emberi mivoltukat, vágyaikat, s ezt csak isteneik segítségével tehetik meg. Mivel azonban ez a szükséglet „értelmileg” nem igazolható (ellenkezőleg: az értelem azt válaszolná az embernek, hogy a természetben, a társadalomban nem lelhető fel az isteni jóság, tisztaság, bölcsesség stb.), az ember úgy érzi, hogy hinnie kell egy magasabb rendű világban, hogy reményeit ne veszítse el. Így az érzelmileg erősen színezett ösztönös meggyőződés az, ami gyakran erőt ad az élet elviseléséhez, jobbá tételéhez.

A vallások közös vonásai

A vallás mindig társadalmi jelenség! Egy szűkebb vagy tágabb embercsoport közös hite, meggyőződése és gyakorlata, amely érzékelhető történelmi erővé csak az azonos hitet valló és gyakorlatot követő emberek közösségében, illetve a különböző hitet valló csoportok összeütközéseiben válik.
Vallás és közösség egymáshoz való viszonya sokféle lehet, alapjában véve mégis két fő típusra osztható:
l. amikor egy adott közösség maga alakítja ki saját vallási rendszerét (ez jellemző az összes természeti nép és általában a korai társadalmak, államok vallásaira), ilyen esetben a közösség tagja beleszületik vallásába, s ezt – akár tetszik neki, akár nem – kénytelen elfogadni, nincs választási lehetősége;
2. amikor maga a vallás teremti meg híveiből a saját mesterséges közösségét, egyházát, szervezetét, és ebben az esetben (legalábbis elvileg, bár ez gyakran élet-halál kérdése) bárki szabad választás, meggyőződés alapján csatlakozik egyikhez vagy másikhoz, vagy vetheti el elveit és gyakorlatát (legjellegzetesebb példái: a kereszténység és az iszlám).

Nagyon hosszú idő telik el addig – és igen sok ember pusztul bele –, amíg az emberek a több államra kiterjedő egyház fogalmától eljutnak a több egyházat magába foglaló állam tényének elfogadásáig.
Minden vallásra jellemző, hogy hívei a maguk hitelveit és gyakorlatát tekintik isteni eredetűnek, abszolútnak, igaznak, a tőlük különbözőt részben vagy teljes egészében elvetik, tévesnek minősítik. (Ezt sokszor erőszakos úton is kifejezik!)

Minden vallás közös vonása az emberfeletti hatalmakat befolyásoló tettek bizonyos azonossága (erkölcsi normák betartása, rítusok, ajándékok, áldozatok, könyörgések, imák stb.). Ebből adódik, hogy minden vallás lényegéhez hozzátartozik az ember aktivitása, a vallásos közösség saját törvényei által előírt gyakorlat is.

„A valláshoz tartozó jelenségek összessége tehát magába foglalja egy, a vallást kialakító vagy általa kialakított emberi közösségnek mindazokat a közös hiedelmeit, tanításait és ezeknek megfelelő szertartásait és magatartási normáit, amelyek az ember s a fölötte álló hatalmak közötti kölcsönös kapcsolatoknak egyfelől a jellegét értelmezi ki, meghatározzák, másfelől e hatalmak működését az ember számára kedvező módon irányítják. Mindezeket a hiedelmeket és a tőlük elválaszthatatlan gyakorlatot, cselekvést némely vallásrendszerben erőteljes érzelmek kísérik és motiválják: a felsőbbrendű erőktől való félelem mellett az irántuk valótisztelet, a roppant hatalommal szembeni alázat, a parancsaikat vállaló odaadás, esetleg a segítségüket, pártfogásukat viszonzó szeretet is.”
(Hahn István: Istenek és népek)

A vallástörténeti vizsgálódás egyik alapkérdése: hogyan jutottak már igen korai, kezdetleges szinten élő emberi csoportok is arra a következtetésre, hogy a környező, érzékelhető világban megnyilvánuló erők mintájára megteremtsék önmaguk fölé a természetfölötti, elvont erők bonyolult rendszerét? És miből gondolták, hogy befolyásolhatják ezek tevékenységét?

Az őskori és az ismert természeti népek világképelemei

Az állatoknak nincsenek vallásos képzetei. Az, hogy az embereknél mikor, miért és hogyan alakultak ki a vallásos képzetek, mindig is vitatott volt a kutatók között. Két, egymással éles ellentétben levő irányzat:
l. a teológiai megközelítés, amely igyekszik a vallásos hit kialakulását minél távolabbi múltra visszavezetni;
2. a teológiaellenes megközelítés, amely igyekszik minél hosszabb „vallás nélküli szakaszt” kimutatni az emberiség történetében.

Az igazság valahol a kettő között található, hiszen a régészet és az összehasonlító néprajzi vizsgálatok eredményei alapján megállapíthatjuk, hogy a vallási képzetek viszonylag korán kialakultak az embereknél, és mindig tükrözik az életmódban bekövetkező változásokat.
A mai – vagy közelmúltban még létező – természeti népek vallási hite és szertartásrendszere nem biztos, hogy azonos a civilizált népek őseinek hitével és gyakorlatával, de nagyon sok a hasonlóság és az analógia.

Az őstársadalmak vallási képzetei

A régészet tanúságai alapján azt mondhatjuk, hogy az ember korai, kezdetleges eszközeinek birtokában csak lassan haladhatott előre a természet és saját maga megismerésének útján. Erőfeszítéseit balsikerek és kudarcok kísérték. Évezredek hosszú során keresztül öröklött és szerzett benyomásai alapján önmaga erejét jelentéktelennek, a természet erejét pedig hatalmasnak, kiszámíthatatlannak érezte. Az eszközhasználat fejlődésével fokozatosan olyan élményekben is lesz része, amelyek azt mutatják, hogy a természet erői bizonyos helyzetekben befolyásolhatók, csak meglévő eszközei és lehetőségei korlátozottak, ezeket kell gyarapítania, kiegészítenie. Tehát egyszerre jelenik meg természet erőivel szembeni tehetetlenség, illetve ezek befolyásolásának igénye.

A leletek alapján a folyamatban fontos állomás volt a HALOTTI KULTUSZ kialakulása. Erre az első emlékeket a Neander-völgyi embereknél találták meg. A leletek tanúsága alapján a halottakkal kapcsolatos szertartásokat két, egymásnak ellentmondó érzés szabta meg: egyrészt a gondoskodás és a szeretet (a halott továbbra is a közösséghez tartozik), másrészt a halál sugallta félelem. Napjaink embereinél is megvan ez a halállal kapcsolatos gondolati kettősség!
A vallási képzetek kialakulásának folyamatában fontos szerepet játszanak a barlangi festmények is, melyek funkciója a kutatók szerint nagyon összetett. Egyrészt a gyakorlást szolgálják, másrészt a festményekhez kötődő szertartásokon keresztül igyekeznek befolyásolni (hasonlósági mágiával) a vadászat sikerét.

Erre az időszakra (kb. a crô-magnoni ember megjelenése és elterjedése, i. e. 50–10 ezer éve) az itt élő közösségek körében már kialakultak a vallási képzetek és szertartások. Korai elemei: halottkultusz, a vadászattal, szaporodással, termékenységgel kapcsolatos mágia, a közös hiedelmeket kifejező mítoszok, a közösség alkalmi és visszatérő közös szertartásai (pl. beavatási szertartások stb.). Irányításukra, szervezésükre, de valószínűleg a képek elkészítésére is kiválnak a közösségből az ezekre specializálódott emberek.

Feladat:
1.    Tanulmányozzuk a spanyolországi Altamira, a franciaországi Lascaux és Trois Frères barlangjának festményeit!
2.    Mit és hogyan jelenítenek meg?

Az őskorban megjelenő és a mai természeti népeknél nagy hasonlóságokkal meglevő világképelemek továbbélnek a későbbi vallási rendszerekben, sőt jelen vannak mindennapi életünk képzeletvilágában is!

A manahit

A különböző korai vallási elemeket, formákat a manaképzet kapcsolja össze és teszi egységessé.
A MANA (maga a szó melanéziai eredetű) személytelen erő, lakozhat használati tárgyakban, növényekben, állatokban, mozdulatokban, tevékenységekben, sőt az emberekben is. A mana azért is különleges, mert bármikor elhagyhatja hordozóját, amely ezáltal közönségessé, mindennapivá válik. Személytelen jellege valószínűleg abból adódik, hogy az őstársadalom emberének még nem volt tapasztalata a személyes, emberektől való függőségről.

„A mana-hit maradványai túlélték az őstársadalmat. A különleges erővel és hatalommal felruházott kegytárgyak, szent helyek, szent idők, szent emberek (papok és királyok) stb. különleges erejéről. hatalmáról. kiváltságáról alkotott hiedelmek mind a mana-hitre vezethetők vissza. De az érmék, amulettek, ereklyék használata, a csodatévő képek és szobrok, a szentek maradványai stb. mind azért lehetnek ma is tisztelet tárgyai, mert a hit szerint bennük rendkívüli erő, természetfölötti hatalom lakozik és működik.”
(Gecse Gusztáv: Vallástörténet)

A manahithez szorosan kapcsolódik. bár attól bizonyos mértékig eltér az ANIMIZMUS (a latin anima = lélek szóból) vagy másképpen lélekhit. Az ember a természetet benépesítette lelkekkel és szellemekkel. Fokozatosan alakult ki az az elképzelés, hogy az emberben is működik egy magasabb rendű erő, a lélek. Valószínű, hogy a lelket azonosították a lélegzettel, sőt gyakran a vérrel is. Életerőként értelmezik, amely az esetek többségében nem halhatatlan! Nyelvünkből is ismerünk olyan kifejezéseket, amelyek a lélek-lélegzet hiedelmek emlékét őrzi: pl. „kilehelte lelkét” vagy „elszállt belőle a lélek”, „kiadta a páráját”.
A lélekről keletkezett elképzelések a túlvilágról alkotott hiedelmek kialakulását is elősegítették (holtak szelleme, mely gyakran visszajár stb.).
Nincs olyan vallás, amelyben ne lenne animisztikus elem.
A különböző temetési szokások, szellemek (angyalok, ördögök, manók, dzsinnek, a szentlélek stb.) mind az animizmus emlékét őrzik.

A fétisizmus

A FÉTISek (portugál eredetű szó) természetfölötti erővel rendelkező tárgyak, a mana birtokosai, ezért tisztelni kell őket. A fétist rendszerint találomra választják (lehet hegy, kő, növény, használati tárgy stb.), és csak addig tartják maguknál, addig tisztelik, amíg hatékonynak tekintik. Ide tartoznak a különböző kultikus tárgyak, kultuszhelyek, bálványfaragványok is. Gyakran fonódik össze a totemizmussal.
Továbbélése mind a vallásokban (kereszt, ereklyék stb.), mind a népmesékben (varázspálca, terülj-terülj asztalkám stb.), de egyéb hétköznapi szimbólumokban (vezéri pálca, korona, országalma, zászló stb.) is kimutatható.

A totemizmus

A TOTEM (algonkín eredetű szó, jelentése: ős), mint a közösség őse (állat, növény stb.) rendkívüli erővel rendelkezik, biztosítja a közösség létének feltételeit, védelmezi azt. Meghatározó szerepet játszik a rokoni kötöttségek megszilárdulásában, az összetartozás érzésének erősítésében (pl. beavatási szertartások stb.).
A totemizmus rendszerében fontos szerepet játszanak a mágikus tilalmak, a tabuk. Tilos a totemállat elejtése és elfogyasztása, a csoporton belüli házasság stb.
A totemállathoz gyakran fűződnek mítoszok. Nincs olyan nép, amelynek saját hite szerint ne lenne állatőse (pl. vietnamiak – arany teknősbéka, magyarok – turulmadár stb.).
A totemizmusnak számtalan eleme maradt fenn a későbbiekben egészen napjainkig (állat alakú istenek, szent állatok, étkezési tilalmak, böjtök vagy a kabalababák szerepe stb.)

„Totemisztikus maradványok a kereszténységben is fellelhetők. Ilyenek mindenekelőtt a különféle állatszimbólumok (szentlélek – galamb, Krisztus isten báránya stb.) és az állatábrázolások (az evangélisták állatábrázolásai és szimbólumai: Márk – oroszlán, Lukács – tulok, János – sas stb.).
Átöröklődtek a későbbi vallásokba és így a kereszténységbe a különféle beavatási rítusok is, ha nem is őseredeti formájukban, hanem áttételesen, mint pl. a keresztség, a bérmálás stb. Totemisztikus maradvány az áldozás, amely a totemállat (isten) evésének az emlékét őrzi.”
(Gecse G: Vallástörténet)

A mágia

A MÁGIA (görög eredetű szó, mageia = varázslás) megtalálható minden vallásos elképzelésben és hiedelemben az őskortól napjainkig. Gyakorlatilag nem is vallási forma, hanem inkább módszer, a természetfölötti erők befolyásolásának eszköze.
Az ember – tartozzon bármilyen vallási rendszerhez – soha nem mond le a befolyásolás lehetőségéről, ezzel is bizonyítva, hogy nem az istenek teremtik őt, hanem megfordítva.
Főbb típusai (módszerek szempontjából):
1. hasonlósági mágia – szómágia,
2. átviteli mágia – érintési mágia.
Mindkettőnél lehet eszközöket is használni.
Célját tekintve megkülönböztethetünk:
1. fehér mágiát (pl. gyógyítás, termékenységi mágia, védekező mágia stb.),
2. fekete mágia (rontás, átok stb.).
Minden vallás megőrizte a mágikus vonásokat: pl. imádságok, káromkodás, átok, liturgikus szertartások stb. Erősen tovább él a mágia a hétköznapi gyakorlatban (pl. névadás) és különösen a népmesék és a babonák világában is.
A ma élő természeti népeknél megtalálhatók mindezek a korai világképelemek, de népcsoportonként más és más hangsúllyal és esetenként tartalommal.
Közös vonása ezeknek a korai (de szervesen tovább élő) vallási formáknak, hogy mindig anyagi hordozókhoz kötődnek. Ugyancsak közös vonásuk, hogy kitermelik a közösségből azokat a személyeket, akik feladata a közvetítés az evilági emberek és a természetfölötti erők között. Ilyenek pl. a varázslók és a SÁMÁNOK (az ősi magyar néphitben kiemelkedő szerepet játszott a sámánhit). Utódaik a későbbi vallási rendszerekben a papok.

A személytelen hatalomtól a személyes Istenekig

Az őstársadalmak emberei egészen a neolitikumig (kb. i. e. 12–10 ezer év) – és néhol még napjainkban is – a természettel szerves egységben éltek, azt fogyasztották, amit a természetben találtak.
A neolitikumban a rendszeres vadászaton és gyűjtögetésen alapuló társadalmak után megjelennek az élelemtermelő társadalmak. Az életmódban bekövetkező gyökeres változás hatással van a vallási nézetek átalakulására is.

Az élelemtermelést folytató ember ráébred arra, hogy a természetben bizonyos szabályosság, rendezettség tapasztalható. Ráébred a föld termékenységére. Élete tervszerűbbé válik. Világképelemei között egyre nagyobb szerepet játszanak a természeti jelenségek és ezek tisztelete. Megjelennek a termékenységkultuszok: középpontjukban az égitestekkel, évszakokkal, de különösen a Földdel. Ekkor alakulnak ki a „FÖLDANYA-ISTENNŐ KULTUSZOK”, megjelenik a termékenységi-termelési mágia.
Nem sokkal később egyre nagyobb szerepet töltenek be az ún. TÁPLÁLÓ ISTENEK (pl. kukoricaisten, gabonaisten, nádisten stb.). Ezekből alakulnak ki (a termelési ciklusoknak megfelelően, azt látva) a meghaló és feltámadó istenek. Ezek az új istenségek egyre inkább kezdenek emberi tulajdonságokat ölteni, s ezzel megnyílik a lehetőség (a társadalmi fejlődés irányainak megfelelő, azt követő) személyes istenségek kialakulása előtt.

Tanári feladat

Az órák súlypontjait az érdeklődési körnek megfelelően alakítani és koordinálni.
A tanultak feldolgozása, rendszerezése és a teljesítmények értékelésének irányítása.

A témakör feldolgozása során – az adott diákcsapat – érdeklődésének megfelelően bármelyik tudatforma tárgyalható sokkal mélyebb formában, több órában is!