A Kultúrpolisz interjúja a TTE elnökével

A Történelemtanárok Egylete a rendszerváltás óta létező, és aktív szakmai szervezet, amit az alapításától kezdve Miklósi László történelemtanár vezet. Vele készítettünk nem rég egy hosszabb interjút. Ennek első részét olvashatják most. Szóba került az egylet alapításának háttere, a civil kezdeményezések előtt álló akadályok a pártállami idők alkonyán, és egy új és korszerű oktatási koncepcióra igénye, amit a ’90-es évek derekán fogalmaztak meg. Hogyan kerül ide Stephen Spielberg? Megtudja, aki mindkét részt elolvassa majd.

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Te a ’80-as évek óta tanítasz.

Így van.

Ugyan beszéltél már máshol is róla, de itt is el tudnád mondani hogyan és miért lettél tanár?

Bár anyám nagyszerű tanár volt, középiskolás koromban föl sem merült bennem, hogy tanítsak. Úgy gondoltam, hogy újságíró leszek. Külpolitikával akartam foglalkozni. Azt tudtam, hogy a belpolitikáról nem írhatnám azt, amit gondolok, úgy véltem, a külpolitikában inkább.

Érettségi után egy váratlan fordulattal, óvodában dolgoztam, Magyarországon én voltam a második vagy harmadik óvóbácsi. Előttem volt egy fiú, velem egy időben egy másik.  Akkoriban még munkahelyi hozzájárulás kellett az egyetemi vagy főiskolai felvételihez. Mivel a főnököm közölte, hogy kizárólag óvodapedagógus vagy tanárképző intézménybe támogatják a tanulmányaimat, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Budapesti Kihelyezett Tagozatára jelentkeztem. Ez Csepelen működött, a HÉV végállomásástól kijjebb, a világvégén, egy lakótelep kellős közepén.  Két évet jártunk oda, majd a főiskola beköltözött a hetedik kerületbe, a Kazinczy utcába, egyúttal beolvadt az ELTE-be. Így az ELTE Tanárképző Főiskola Karán fejeztem be a tanulmányaimat. A főiskolán is meggyőződésem volt, hogy nem leszek tanár.

 Miért?

Se testem, se lelkem nem kívánta ezt. Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Talán lázadás is volt bennem. Abban a helyzetben épp az anyám ellen, más helyzetekben az apám ellen lázadtam. Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor elkezdődtek a próbatanítások és tanári gyakorlatok. Döbbenten tapasztaltam, hogy ez tök jó.

Ugyanez volt nekem is a tapasztalatom.

Lám, milyen közös élményeink vannak! Ami addig eszembe sem jutott, hirtelen baromira érdekelni kezdett. Az első óráimra egy hétig készültem. Érdekes eset a vizsgatanításom. Magyarból, mert  történelem mellett ez a másik szakom.

A magyartanításba ha csak lehet, beviszem a történelmet. A walesi bárdok volt a téma, persze ott ki sem lehetne ezt kerülni. Nem sokkal ezelőtt az óra előtt, Burgenland-ban voltam, ahol egy különleges kutat láttam, amelyen magyar és német nyelvű felirat hirdette, hogy ő császári és királyi felsége látogatásának emlékére állították, 1857-ben.  Amikor mód volt rá, a saját diáimat használtam a tanításhoz, már csak ezért is lefényképeztem ezt a díszkutat. Az óra alapgondolata az volt, hogy az általam készített képpel indítok. A tanteremben egy beépített szekrény hátsó fehér falára lehetett vetíteni. Ehhez a szekrényajtót el kellett el kellett húzni. Azt azonban elfelejtették megmondani, hogy fölül hiányzik a sín.

„Nézzük, milyen kutat állítottak a császár és király látogatásának emlékére” mondtam – és hogy vetíthessek, egy lendületes mozdulattal elrántottam a táblát, amely leütött, a világ elsötétült számomra. Filmszakadás… egy leírhatatlanul hosszúságú csend, a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. Egyszer csak, lábdobogást hallok, mint amikor a lovak vágtatnak. A vezető tanár, és a főiskolai vizsgáztató rohantak felém az utolsó padból. „Nyugi, még élek!” mondtam, és lesodortam magamról a táblát. Az osztályból kirobbant a nevetés; majd az óra hátralevő részében, úgy ötször-hatszor újra végighullámzott, amikor újra eszükbe jutott a jelenet. Természetesen ezután folytatnom kellett az órát. Sikerült megoldanom, hogy utána újra és újra visszatérjünk az óra témájához – ez volt az igazi kihívás!

A sztorit úgy szoktam mesélni, hogy az istenek figyelmeztető jelet adtak, hogy most még meggondolhatom, akarok-e tanár lenni – de lám hiába!

Folytatás