Miklósi László válaszol Bánhegyi Ferenc felvetéseire

Levélváltás az Új Demokratában

 Kedves Kollégák !

Azzal a jóleső érzéssel kezdtem el 1989/90-ben a rend­szerváltós életemet a katedrán, hogy ha valakik, hát mi szakmánkból eredően aztán tudjuk, mi az igazság Ma­gyarország XX. századát illetően. Egy év sem telt el, s máris csúf dolgok történtek.

Alapító tagja voltam a Történelemtanárok Egyletének, s a Sütő utcai iskola szép dísztermében még hittem abban, hogy az a néhány hőbörgő alak, akik már ott elvetették az Antall -kormány ellen a gyűlölködés csíráit, rövidesen kikopnak majd sorainkból. Nem így történt, sőt néhá­nyukat azóta a tévé képernyőjén láthatom viszont időn­ként. Aztán jött az 199l-es októberi országos értekezlet a Gólyavárban. Az a gyalázat, amely ott érte Andrásfalvy Bertalant, már mélységesen felháborított, s úgy éreztem, itt nem kollégák között vagyok.

A kegyelemdöfést azonban az Egylet körlevele adta meg, amikor a munkánkhoz Szabó Miklós, Gadó György és társai „történelmi könyveit” ajánlotta. Ekkor koptam én ki e szakmai egyletből. Azóta sem tudom, voltak-e hasonlóképpen gondolkodó kollégák.

Még egy élményemet közreadom a sok hasonló közül. 1993 decemberében egy Budapesten tartott országos szervezésű tanfolyamon vettem történelemtanárok soka­ságával részt. Aznap volt Antall József temetése. Az elő­adóban volt annyi tisztesség, kegyelet, hogy egyáltalán megemlítette az eseményt, s lehetővé tette, hogy nyugod­tan menjen el a temetésre, aki akar. Egyedül én álltam fel, jöttem el… Nagyon érdekelne, hogy köreinkben még mindig ez a helyzet?

Az osztálytermem falán olvasható egy idézet, mely így szól: „Aki nem ismeri a történelmet, az arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt!” Igaz, én ezt csak a gyerekeknek szántam mint mottót, de úgy érzékelem, a felnőtt­társadalom is elgondolkodhatna már végre ezen, beleért­ve a kollégákat is.

Kedves Kollégák! Igazán úgy gondolják, hogy Berlusconi pénzügyi botrányaival kell nekünk foglalkozni? Ezzel van tele minden újság. A hang, amely tálalja, csöpög a kárörvendéstől. Mi pedig tüntetésre készülünk, aminek, ha lesz is belőle valami, eredménye könnyen megjósolható. S akik valóban csak a pedagógusi fizetésünkből akarunk a jövőben is megélni, belegondolunk-e, hogy a legfőbb hangadók vajon a napjaikat mennyiből is tengetik? Én éves szinten szívesen cserélnék sokuk havi fizetésével. Tehát egyhavi jövedelméért én az egész évit odaadnám. PapoIhatunk mi erkölcsről, gerincességről s bármilyen tudatról, ha mellényzsebből megvesznek bennünket. A mi korosztályunk (30-35 éve­sek) már nehezen hajlítható, inkább igába hajtja a fejét. De a gyerekeknél ez más. Őket még lehetne a jóra nevelni.

Aki így gondolja, jelezzen, írjon, adjon életjelt magáról. Nem hiszen, hogy nem vagyunk többen. Magányos far­kasként, önmagában otthon dühöngő igazságkeresőként semmire sem megyünk. Most még nem késő, de lehet, hogy néhány hét, hónap múlva már félni fogunk.

 Bánhegyi Ferenc történelemtanár Bp. (1994. december 8.)

Válasz Bánhegyi Ferencnek

Kedves Kolléga!

 1. A Történelemtanárok Egylete szakmai érdekvédelmi szervezet, így természetesen soha senki ellen nem vetette el a „gyűlölködés csíráit”. Értelemszerűen nem tette ezt az Antall -kormány ellen sem. 199l-es gólyavári konfe­renciánkon egy részt vevő szegedi tanár (aki tagja sem volt egyesületünknek) sajnálatos módon lemondásra szólította fel a néhány hónappal korábban hivatalba lépett Andrásfalvy Bertalan miniszter urat. Bánhegyi Ferenc emlékezhet – hiszen részt vett a konferencián -, hogy a szervezők s a TTE nevében jómagam határolódtam el az atrocitástól. (Ezt a miniszter úr köszönettel vette; szükség esetén a magnókazetta rendelkezésemre áll.) A „gyalázatot” tehát nem a szervezők, illetve a részt vevő kollégák tömege követte el, a valóságban éppen ellenkezőleg történt.

2.   B. F. kegyelemdöfésként említi, hogy egyletünk „Szabó Miklós, Gadó György és társai történelmi könyveit ajánlotta”. Valójában a TTE előadásainak írásos változataira hívtuk fel a figyelmet. Dombrády Loránd, Vargyai Gyula, Frölich Ida (a sor hosszan folytatható) és Gadó György egy-egy előadására. Szabó Miklós műveit (bár tehettük volna) sohasem ajánlottuk.

Konferenciánkon, egyéb rendezvényeinken ugyanúgy előadó volt (többek között) Salamon Konrád, Závodszky Géza, Szögi László, mint Hanák Péter, Gerő András, Gyarmati György, illetve Krausz Tamás, valamint Hege­dűs András is. A fentiekből látható, hogy – a mai viszo­nyokra kevéssé jellemző módon – igen széles skálán mozog a TTE előadóinak köre. Kezdetektől a szakmaiság az egyedüli mérce számunkra.

3.   A Történelemtanárok Egyletétől soha nem határolódott el a szakma, ellenkezőleg: többször látványosan felsorakozott kezdeményezéseink mögé. Egyetlen kolléga, éppen a cikket író kolléga úr lépett ki a TTE-ből azért, mert nem értett egyet a szakmai szervezet munkájával.

Antall József temetése idején egy másik szervezet (a Magyar Történelmi Társulat Tanártagozata) ülésezett a Gólyavárban. Az időpont természetesen hónapokkal ko­rábban adott volt; erre készültek szervezők és résztve­vők. Kolléga úr sérelmezte, hogy a kollégák nem a teme­tésre mentek. Engedtessék meg a felvetés: Baj az, hogy a történelemtanárok – a temetésen való részvétel helyett -szakmai konferenciájukon igyekeztek (a hétvégéjükön, pénzt nem kímélve) továbbképezni magukat? Nem ezt kívánta-e tőlük Antall József történész emléke is?

 Miklósi László Történelemtanárok Egylete ügyvivője Bp. (1995. január 26.)