Szózsonglőrködés, bemutató és kritika helyett álljanak most
itt a linkek felsorolása előtt a leginkább méltó
sorok.
Radnóti Miklós: Hetedik
Ecloga
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal
beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az
este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és
csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót
feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így
szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép
szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul
ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a
foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni
tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az
otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor
bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever,
hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert
is?
Ékezetek
nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a
verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a
papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a
Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán
barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia,
lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a
hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,
– jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi
sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a
csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a
bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott
már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a
fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A
tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra
feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek
árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai
közben.
Alszik a
tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó,
megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca.
Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a
csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó,
mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled
immár.
Lager Heidenau,
®agubica fölött a hegyekben, 1944.
július