Új
dokumentumfilmet mutattak be Németországban a
propagandaminiszterről
(Forrás: Népszabadság)

Kommunista vagyok – állította a fiatal Joseph Goebbels
egy borús őszi napon. Aztán mégis inkább náci aktivista lett.

A későbbi propagandaminiszter életéről szóló
dokumentumfilmet nem is időzíthették volna jobban a német közszolgálati
televízióban: a szászországi és brandenburgi tartományi választásokon
sikeresen szereplő szélsőjobboldaliak éppen a napokban állapodtak meg
arról, hogy 2006-ban közös listával indulnak a szövetségi választásokon.
Az NPD vezetője, a joviális adótanácsadóra emlékeztető Udo Voigt nemrég
elkönyvelhette első, botrány nélküli fellépését a német televízióban.
Az elemzők megnyugodva állapították meg, hogy az átütő szónok és az
igazi vezéregyéniség egyelőre hiányzik a német szélsőjobboldalon.

Ám a Goebbels-filmből az is
kiderül, hogy a körülmények olykor még közepes képességű egyénekből is
képesek befolyásos „népvezért” faragni. A frusztrált és céltalan
fiatalságnak a Hitlerrel való találkozás vetett véget: a film szerint a
zsidókérdésben és a német nemzet talpra állításában is egy hullámhosszon
vannak. Más téren annál kevésbé: Goebbels a szocialista, Hitler a
nemzeti irányvonalat támogatta; a későbbi propagandaminiszter sokáig
titkon csodálta a szovjet modellt, még Leninről is tartott
előadást.

Alig 36 éves, amikor
Hitler megajándékozza a propagandaminiszterséggel. Goebbels 1933
áprilisában már ebben a minőségében hecceli a tömeget a zsidók ellen.
Hitlerrel ellentétben, akinek kizárólag rikoltozó, „osztrákos” beszédei
maradtak fenn, Goebbels nyugodtabb, csiszoltabb szónok. Ironikus,
magabiztos és félelmetesen meggyőző. Sokat és gyorsan ír, újságot ad ki,
felfedezi a rádió hatalmát, szabadidejében naplót vezet, később
filmbirodalmat épít Babelsbergben.

Bár a berliniek sokáig nem vették komolyan a zsidók
elleni intézkedéseket, fokozatosan ők is beleszoktak az új valóságba: a
harmincas évek végére már senkinek sem tűnt képtelenségnek, hogy a
zsidók bizonyos utcákra ki sem tehették a lábukat. Mint ahogy az sem
tűnt érthetetlennek, hogy az egyik utolsó, a háború vége előtt forgatott
filmjére Goebbels tízezer katonát rendelt haza a keleti frontról, hogy
„legyen megfelelő számú” statiszta.
Így hát nem árt néha
műsorra tűzni egy-egy dokumentumfilmet a nácizmusról, hogy a nézők
feltehessék maguknak az obligát kérdést: hogy volt képes egy ország
bedőlni néhány embernek? Hogy volt képes egy társadalom a politikának
mindent elhinni?