Közeledik október 23. Mint minden évben, ez idén is
gondot jelent az iskolában, mert nem könnyű olyan ünnepséget rendezni,
amely a diákokat leköti, és nem osztja meg a tanári kart. Bánki István
írása

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki
uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Azaz: (meg-)
emlékezni kell.

Közeledik október
23. Mint minden évben, ez idén is gondot jelent az iskolában. Problémát,
amelyet meg kell oldani. Ez így persze nagyon tiszteletlenül hangzik.
Egyoldalú, ünneprontó megközelítésnek tűnhet. Azonban nem könnyű olyan
ünnepséget, megemlékezést rendezni, amely a diákokat leköti, és nem
osztja meg a tanári kart. Nehéz olyan tanárt (és ennek híján diákokat)
találni, aki szívesen vállalná magára ezt a
feladatot.

Egynemű
pátosz?

Hogyan? Ez a
megemlékezések sarkalatos kérdése. A „legegyszerűbb megoldás” a
hagyományosnak nevezhető iskolai ünnepség. Ebben a formában viszonylag
biztosra lehet menni. Az ilyen típusú megemlékezés szervezésére lehet a
legkönnyebben vállalkozó tanárt találni, illetve ezt tudja az
iskolavezetés a legkönnyebben „rásózni” valakire. Aki egy
ünnepség  megrendezését kapja feladatul, többnyire ezt a formát
választja. Elvégre így lehet a legkevésbé hibázni. Tulajdonképpen
mindenki (iskolai vezető, tanár, diák) hozzászokott már ahhoz, hogy a
műsor kissé szürke, sablonos. Nem ezt tekintik a legrosszabb esetnek,
hanem azt, ha provokatív, túlzottan egyoldalú, vagy kínosan lapos a
megemlékezés. (Bár ez utóbbit még mindig sokkal kevésbé érzékeli a
többség, mivel elvárásait erősen befolyásolja a
megszokás.)

Számottevő gyakorlati
előnyök ezek. Ugyanakkor nyilvánvaló hátrányai, gyakori bajai vannak
ezeknek az ünnepélyeknek. Ki ne tapasztalta volna gyakorló
pedagógusként, hogy a diákok mennyire nehezen viselik e helyzetet, és
milyen sokféleképpen fejezik ki ezt (beszélgetnek, nevetgélnek a
legkínosabb pillanatokban, alszanak stb.). A tanárok általában
kénytelenek úgy értékelni, hogy „rosszak”, „ostobák”, tiszteletlenek,
nem tudnak az ünnepséghez illően viselkedni. Még akkor is, ha maguk is
kínosan érzik magukat a műsor alatt, vagy éppen unalmasnak találják azt.
Ebből azután számos konfliktus adódik, egyúttal szépen szaporodnak a
beírások az ellenőrzőkben is.

Persze
nem kell, hogy a műsor szürke, sablonos legyen. Sikerülhet igen jól,
lehet komolyan kidolgozott, olyan, amely igen erősen hat az érzelmekre,
esetleg a tudatra. Sajnos ilyenkor is kérdés, mennyire képesek a diákok,
az elsődleges „célközönség” átélni az érzelmeket, befogadni a hatást.
Eléggé gyakori az ilyen esetekben is, hogy nem köti le őket a műsor, nem
értik meg vagy éppen nincsenek a befogadásra készen. (Mentségükre
legyen mondva, nem könnyű az iskolapadból az ünnepet megelőző napon
átesni a pátoszba, belecsöppenni valamely igényes gondolatmenetbe.) Van
azonban olyan erős drámaiság, is amely már mindenképpen hat, olyan erős
érzelmi töltet, amely elől nem lehet kitérni, amely rabul ejti a
figyelmet, még ha nem is képes a személyiség vele azonosulni, sőt,
esetleg éppen ellentétes reakciót vált ki belőle. Az ilyen ünnepélyeken
általában nagy a csend, kevés a rendbontás. (Legfeljebb utána
morgolódnak, leginkább magukban vagy egymás közt azok, akiket a zavar az
egynemű pátosz.) Ezért aki „igényes” műsort kíván rendezni, gyakran a
minél erősebb, egynemű pátosz megjelenítésére törekedszik. Különösen
akkor, ha ezzel valamilyen személyes, nem ritkán politikai elképzelését,
meggyőződését véli közvetíteni.

Elvi kérdés ezzel szemben, hogy helyes-e — a
politikától, mindenkori világnézeti különbségektől függetlenül
—, ha az iskola „rejtett tantervében”, az iskolai ünnepségeken
keresztül azt közvetíti, hogy vannak olyan közéleti kérdések,
események, amelyeket érzelmi alapon, egyoldalúan lehet / kell
megközelíteni. Az ilyen megközelítés közelebb van az orwelli rémálomhoz,
mintsem első pillantásra gondolnánk. Ebben a formában mindig lesznek
„rosszak” és „jók”, akiket gyűlölni illetve szeretni kell. Aki emlékszik
a ’jól’ sikerült november 7-i vagy április 4-ei ünnepségekre, könnyen
beláthatja: ezek a minősítések igen könnyen szerepet cserélhetnek. (Én,
mint az egykori Mező Imre Úttörőcsapat valamikori úttörője emlékszem a
névadó kultusza kapcsán az 1956 októberi eseményeknek egy, a maitól
eltérő megközelítésére.)

És ha
nem?

Akkor hogyan?
Nehéz erre válaszolni. Ez nem azt jelenti, hogy az ünnepélyeket meg
kellene fosztani az ünnepélyességtől, az emelkedettségtől. Még csak azt
sem, hogy el kellene belőlük hagyni a politikai tartalmakat — a
megemlékezéseknek igen sok más, „történetibb”, a meggondolásra, a
többféle megközelítésre módot adó formája van. Egy valóban több
szempontú megközelítésre módot adó, „történeti” értékű megemlékezés
viszont sokkal több munkát, szervezést igényel. Mindenképpen kellenek
hozzá azok, akik erősen akarják, hogy legyen. (Számolniuk kell a –
közömbösségből, lustaságból, a megszokásból, és a csak egyoldalúan
patetikus megközelítés képességéből fakadó – passzív és aktív
ellenállással a diákok, illetve a tanárok, netán iskolavezetés
részéről). Az egyes ötleteket, anyagokat nem lehet annyiszor elsütni, de
még a kereteket sem, ezért az ilyen típusú megemlékezéseket mindig újra
és újra fel kell építeni, ki kell dolgozni. Közhely, hogy a
megemlékezés akkor ér valamit, ha közel áll a diákokhoz, sőt, amennyire
lehet, éppen az ő aktivitásukra, aktív részvételükre épül, ha már-már ők
maguk szervezik maguknak. Ugyanakkor tudjuk, mekkora kitartást,
figyelmet, mennyi időt (természetesen a szabad idő rovására menő időt)
igényel ez a szervező tanártól, aki „csak” motiválja és irányítja a
diákjait. A megemlékezés után pedig jönnek a különféle kritikák
— leginkább azoktól a kollégáktól, akiknek meggyőződésük, hogy
szükséges a pátosz, az érzelmi töltet. (Esetenként ezt ők maguk
igénylik, máskor „bele akarják nevelni” a diákokba.) Hálátlan feladat
tehát a megemlékezés szervezése; az ember meggondolja, hogy
belefogjon-e. Így aztán – bár kezd gyökeret verni az a felfogás, amely
szerint jobb, tanulságosabb, de legalábbis a hagyományos iskolai
ünnepéllyel egyenrangú a nem kizárólag az egyoldalú pátoszra épített,
újszerű megemlékezés – kérdéses, lesz-e valaha olyan idő, amikor ez a
megközelítés válik gyakoribbá.

No de
lehet, hogy ezek a gondolatok aktualitásukat veszítették. Netán csak a
saját kétségeim, rossz tapasztalataim mondatják velem mindezt. Elvégre
közeledik október 22-e, (az ünnep előtti utolsó tanítási nap) és a
diákokkal egy nem éppen hagyományos megemlékezésre
készülünk…