Oliver
Stone legújabb filmje, a Nagy Sándorról készült mozi igazán értékes
alkotás –pszichológiai, történeti és filmes szempontból egyaránt
figyelemre méltó.
(Forrás: National Geographic)

Ami a filmbeli megoldásokat illeti: szép közelképek,
megindító párbeszédek, látványos, néha túlzottan is véres csatajelenetek
jellemzik a mozit, bár néha kissé túlzottan is rajzoltnak tűnik a
háttér (például Ptolemaiosz egyiptomi visszaemlékezéseinél), s nem túl
reális az elefántok és lovak küzdelme sem, de ezek olyan apróságok,
amelyek nem változtatnak az általános megítélésen.

Történelmi szempontból azért fontos a film, mert hollywoodi
rendezőktől ritkán láthatunk olyan hiteles művet, amelyet nem kell
feltétlenül minden fordulópontnál utóbb korrigálni. (A legelképesztőbb
történelemhamisitások a fél évvel ezelőtt bemutatott Trójában voltak
felfedezhetők:) A történet tehát hű a Nagy Sándorról, Alexandroszról
fennmaradt forrásokkal. Forgatókönyvírójának talán nem is a
Stone-Kyle-Kalogridis hármast tarthatjuk, hanem magát Plutarkhoszt. A
legtöbb eseményt ugyanis szinte ugyanúgy ábrázolja a film, mint az ókor
legsikeresebb történetmesélője, a Párhuzamos életrajzok szerzője.

Így például az Alexandrosz apjának,
Philipposz makedón király halálának, a halála előtti konfliktusoknak a
lehető legprecízebb verzióját láthatjuk a filmben, legalábbis a források
alapján. Azt ugyanis, hogy ki állt Pauszaniasz tettének hátterében,
vagyis volt-e felbújtója Philipposz (a filmben Val Kilmer alakítja)
gyilkosának, alighanem soha sem tudjuk meg.

Az azonban igen valószínű – ahogyan a mozibeli
narrátor, az Anthony Hopkins által megszemélyesített Ptolemaiosz is
sejteti – Olümpiasz királynénak (Angelina Jolie) szerepe lehetett a
gaztettben. Philipposz felesége ugyanis saját és fia életéért is
rettegett, amikor a király újabb házasságot kötött, és újabb trónörököst
nemzett. Áttételesen tehát Nagy Sándor (a filmben Colin Farrell
alakítja) is felelőssé tehető apja haláláért, csakúgy mint a film végén
Nagy Sándor haláláért közvetve felelősek hadvezérei, a diadokhoszok is,
akik hagyták elpusztulni világhódító vezérüket. Ez az egyetlen pont,
ahol Oliver Stone saját értelmezését adja elő, vagyis azt, hogy
Alexandrosz halála bármily természetes volt is, a mellette lévő emberek
megkönnyebbülhettek: nem kell többé egy világhódító őrült álmait
megvalósítaniuk.

Ugyanis Nagy
Sándor őrült álmodozó volt –akit kevés választott el attól, hogy ókori
Hitlerként vonuljon be a történelembe –, de akinek őrült álmai közül a
legtöbb megvalósult! Oliver Stone azonban az őrületre utaló
Plutarkhosz-passzusokat kissé felületesen kezeli, s kihagyja azokat a
részleteket, amelyek rendkívül negatív megvilágításba helyeznék főhősét.
Így például amikor legjobb barátja és (talán?) szeretője, Héphaisztión
meghal, Alexandrosz bosszúból a kosszaiszok népét valósággal kiirtotta,
„a serdült ifjaktól kezdve az egész népet lemészároltatta; ezt nevezték
Héphaisztión halotti áldozatának” – írja a Párhuzamos életrajzokban
Plutarkhosz. Mindehhez hozzátehetjük: Héphaisztión azért halt meg, mert
beteg létére „reggelire megevett egy főtt kakast, s megivott hozzá egy
vödörnyi behűtött bort”, nem pedig azért, mert megmérgezték volna, vagy
fertőzött vizet ivott, ahogyan ezt a film sejteti. Mindez mutatja a
hódító makedónok erkölcseit, egészen pontosan azok hiányát.

Héphaisztón kapcsán meg kell
emlékeznünk arról a vitáról is, amely Nagy Sándor homoszexualitása
kapcsán mostanában kialakult. Egyes „görögpártiak” azt állítják: a
makedón hódító nem volt homoszexuális, ennek azonban maga Plutarkhosz
mond ellent. A Bagóasszal, fiúszeretőjével nyilvánosan váltott csók
például nem Oliver Stone ötlete volt –a görög szerzőnél is olvashatunk
róla. A Héphaisztónnal fenntartott viszony azonban kevésbé támasztható
alá ugyanennyi forrással. Az azonban bizonyos, hogy az ókori görögöknél,
makedónoknál a homoszexualitás általánosan elterjedt volt, még ha a
nyilvános „gyakorlása” nem is mindig volt népszerű, illetve „célszerű”.
Az is bizonyos, hogy a makedónoknál mindehhez még a többnejűség is
hozzájött. Philipposznak és Nagy Sándornak is több felesége volt, és a
filmben hiteles az a megjegyzés, hogy Alexandrosz alighanem tényleg
szerelmes lehetett Roxanéba (a filmben Rosario Dawson alakítja), annak a
keleti törzsfőnöknek a lányába, akit feleségül vett.

Tévedés volna tehát a görög kultúra
felsőbbrendűségét hirdetni annak kapcsán, amit Nagy Sándorék műveltek a
meghódított Perzsiában. A Stone-film egyik hibája éppen az, hogy a
forrásokhoz ragaszkodva, kicsit félreértelmezi a történteket. A legújabb
történelmi kutatások szerint ugyanis a hellenizmus, a görög kultúra
kiáramlása a Balkánról a világ más tájaira már Nagy Sándor előtt
megindult, és a perzsa udvarban már Alexandrosz előtt is sokan görögül
beszéltek. (Akárcsak a cári udvarban Napóleon 1812-es hadjáratakor sokan
franciául beszéltek.) A görög ekkoriban a művelt világ „lingua
francá”-ja volt, többek között a makedón udvarban is úgy tanulták meg
ezt a nyelvet, mint egy szomszédos ország nyelvét, amelyhez az övék
természetesen a perzsakénál sokkal közelebb állt.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a tömeggyilkos Nagy Sándor
valóban igyekezett egy görög-perzsa-makedón elitet kinevelni, közös
hadsereget kialakítani, összeházasítani egymással a különböző származású
előkelőket, de ezt olyan borzalmas tettek kísérték, amelyek nem
feltétlenül a kultúra szóval jellemezhetők. A további filmbeli
pontatlanságok közé tartozik a filmben, hogy Kleitosz nem a gaugamélai
csatában mentette meg Nagy Sándor életét, hanem a Granikosz folyó menti
ütközetben. Ez azonban nem változtat semmit azon, hogy Nagy Sándor egy
dárdával később megöli az embert, akinek az életét
köszönhette.

Végül egy igen érdekes
pszichológiai értelmezés is felötlik a nézőben, ha alaposabban
átgondolja Oliver Stone Nagy Sándor-verzióját, és nem akar elveszni a
tények, források és részletek dzsungelében. A rendező Nagy Sándor
kudarca, az indiai hadjárat idején ugrik vissza a múltba, és ekkor idézi
fel Olümpiasz, a feltehetően férj- és királygyilkos anya, illetve Nagy
Sándor veszekedését. Alexandrosz tudja, hogy anyjának köszönheti
trónrakerülését, mégis e vita után többet nem látja anyját. Mintha azért
menekülne Kelet felé, olyan távolságba, ahol még soha nem járt előtte
senki hódítóként, és azért hajszolja hadseregének zömét a pusztulásba,
az indiai esőerdőbe, hogy saját maga elől is elfusson.

Persze a világ végéig nem futhatott
Alexandrosz a hódításoknak is van egy határa, amelyet a
leggyőzhetetlenebb hadvezér sem léphet át. Ezt a határt csak képzeletben
húzhatjuk meg, de egy sereg vezére a gyakorlatban is tapasztalhatja:
Makedónia uralkodója legyőzhette Perzsiát, és összes tartományát
(Szíriát, Egyiptomot, Baktriát) is meghódíthatta, de az iszonyatos
létszámú indiai hadseregekkel nem küzdhetett meg sikerrel.

A hadtudományban egy ország
hódítási képességeit egyébként „actio radius”-nak hívják, ennek a
„potenciálnak” felismerése mentette meg Alexandroszt a katonai bukástól:
akkor fordult vissza Indiából, amikor még nem volt késő. Ezért nem
jutott Hitler vagy Napóleon sorsára, ezért nem győzték le soha
ellenfelei.