Különös
dokumentumok a román titkosszolgálat dossziéiból.
(Forrás:
Népszabadság)

A Nagy Imre vagy
õrzõi által Snagovban írt minden egyes papír
egyenesen Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfõtitkár, illetve a
történetben az egyik legsötétebb alak szerepét játszó Valter Roman
(Neuländer Ernõ) asztalára került. A pártfõtitkár
mindent figyelmesen elolvasott, sõt széljegyzeteket is írt a
dokumentumokra. Például annak a levélnek a margójára, amelyet Nagy Imre
1957. január 20-án Titóhoz intézett, s amelyben kifejtette, hogy a
csoportjára alkalmazott ellenforradalmi minõsítés
„törvénytelen repressziókat” is elõrevetíthet, s amelyre
Gheorghiu-Dej a következõket írta: „Sejti, hogy mi vár rá”.

Forrásértékű, magyar szempontból pedig rendkívüli
jelentőséggel bíró kötet jelent meg a bukaresti Polirom Kiadó egyik
legsikeresebb, a kommunizmus időszakának dokumentumait közreadó
sorozatában. Bár a könyv címe – Nagy Imre: Insemnari de la Snagov, azaz
Snagovi jegyzetek – a tartalomból nem sokat árul el, az 1956-os magyar
forradalom történéseit ismerő olvasóval azonnal megérteti, hogy a néhai
miniszterelnök romániai deportálása idején készített jegyzeteit tartja a
kezében.

Rég tudjuk, hogy miután
1956. november 22-én a budapesti jugoszláv nagykövetséget elhagyta, Nagy
Imrét és csoportját a szovjetek Romániába hurcolták. Csak a kilencvenes
években derült ki azonban, hogy a csoportot Snagovban őrizte a román
Securitate. Az is akkor vált nyilvánvalóvá, hogy Romániába érkezésük
pillanatától, egészen 1957. április 14-ig, amikor a csoport férfi
tagjait bilincsbe verve visszahurcolták Budapestre, Nagy Imrét és
csoportjának többi tagját a Securitate végig lehallgatta, róluk
valamennyi alkalmazott, így őrzőik is, szinte naponta jelentéseket
írtak, feljegyzéseiket pedig lefényképezték.

Közel öt hónapos snagovi tartózkodása idején Nagy Imre
csaknem 700 oldalas füzetet írt tele. Mintegy 550 oldalon keresztül
elemezte a magyarországi helyzetet, a forradalom kirobbanásának
körülményeit és annak történéseit, s több mint száz oldalt kitevő
részletes önéletrajzát is megírta (ez utóbbi Budapesten már megjelent).
Amikor 1957 tavaszán nyilvánvalóvá vált számára, hogy a légkör egyre
sűrűsödik körülötte, valamennyi kéziratát megsemmisítette. Bár snagovi
tartózkodása kezdetétől tisztában volt azzal, hogy minden lépését és
minden egyes szavát figyelik, azt talán mégsem sejtette, hogy kéziratát
és gondolatait – a sors iróniájaképpen – éppen a román Securitate menti
majd át a jövő generációk számára.

Ioanid Ilona a budapesti 1956-os intézet (Az 1956-os
Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete)
megbízásából 1998 óta kutatta a román titkosszolgálat és más bukaresti
intézmények levéltárában a forradalom és a Nagy Imre-csoport
dokumentumait. Az évek során a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) összesen
46 dossziényi aktát adott át neki az általa őrzött vonatkozó anyagok
közül. Ioanid asszony azonnal megértette: rendkívüli jelentőséggel bíró
anyagokat tart a kezében, amelyek tartalma mélyen megdöbbentette.

Így született meg benne az a
gondolat, hogy Nagy Imre 550 oldalnyi jegyzetéből, a néhai
miniszterelnök által a magyar, a román és más állami, illetve
pártvezetőknek írt levelekből, a titkosszolgálati személyzet
jelentéseiből és a lehallgatások anyagából kötetet állít össze.
Bevallott célja elsősorban az volt, hogy elősegítse azt a múlttal való
szembenézést, amellyel Románia mind politikai, mind pedig erkölcsi
szempontból tartozik a magyar forradalomnak és önmagának. Évekre
kiterjedő kutatásainak következtetéseit Ioanid Ilona terjedelmes és
körültekintő bevezető tanulmányában összegezte. Ez a tanulmány – bár
szubjektív elemek is találhatók benne – nagymértékben megkönnyíti annak a
román olvasónak a feladatát, aki meg akarja érteni, hogy mit tettek a
magyarok 32 évvel a románok előtt. A tanulmány számunkra másik erős
pontja, hogy Nagy Imrét a szerző a román olvasónak kimagasló, okvetlenül
figyelemre méltó és egyben példamutató történelmi személyiségként
prezentálja.

Újabb furcsa helyzet
előtt állunk tehát: Nagy Imre jegyzeteinek teljes terjedelmű kiadását
hamarabb olvashatják Romániában, mint Magyarországon. Persze, abban
reménykedhetünk, hogy a román publikáció nagymértékben felgyorsíthatja
majd a magyar kiadás elkészülését is. Ioanid Ilona úttörő munkája
azonban mindenképpen megérdemli a magyar kutatók és olvasók messzemenő
elismerését.

A jegyzetek és a
közreadott levelezés elolvasása tulajdonképpen megerősíti bennünk azt,
amit tudtunk: Nagy Imre fikarcnyit sem engedett meggyőződéséből. Érvelt,
vitatkozott, elemzett, de a forradalomhoz, annak igazához mindvégig hű
maradt. A mai olvasó megmosolyoghatja ugyan helyenként naivnak tetsző
kijelentéseit, de végül mégiscsak kalapot kell emelnie az előtt a
tisztánlátás előtt, amellyel a néhai államférfi a történések okait
fürkészte, s azok következményeit magyarázta.

A legmegdöbbentőbb része a kötetnek kétségtelenül a
lehallgatási átiratokba bepillantást nyújtó fejezet. Ezek a szubjektív,
kételkedő, az olykor bizonytalan Nagy Imréről is képet nyújtnak, magát
az embert hozzák közelképbe, mindenféle napi gondjaival-bajaival,
hétköznapi gondolataival. Egyesek azt mondják majd talán, hogy mártírt,
hőst ennyire közelről nem szabad nézni, s ebben kétségtelenül van
igazság. De Nagy Imre esete az általánostól ebben is különbözik. A
lehallgatásokból kialakult benyomás árnyalhatja ugyan a képet, de a
gerinces államférfi imázsát nemhogy nem rontja, ellenkezőleg még
hitelesebbé teszi.

A lejegyzett
beszélgetések persze a maguk nemében megdöbbentők. Olyanok, mint egy
rossz dráma, amelynek a szerzője időről időre rendezési utasításokat
szúr be a replikák közé. Ilyeneket: „tányérok csörömpölése hallatszik,
Nagyék ebédhez ültek”, „az időjárásról beszélgetnek”, „hosszú csend
következik”, „Nagy úr és Nagyné römiznek”, „vízcsobogás, aztán csend”.