Az idei
érettségi kétségtelenül fordulópont lesz majd a magyar oktatásügy
történetében.
(Forrás: Népszabadság – N.Kósa Judit)

Nem pusztán azért, mert kétszintű lesz a vizsga,
és egyúttal felvételinek is beszámítják, és azért sem, mert postán meg
interneten kellett jelentkezni rá. Sőt még az sem jelent valódi váltást,
hogy egy egyszerű matúrát még sosem övezett ilyen mélyütésekkel teli
párttorzsalkodás. Az igazi különbség abban rejlik, hogy ezúttal a végzős
középiskolások mellett minden egyes tanáruk, sőt a közoktatás egész
rendszere is leérettségizik majd.

Az idén tavasszal először fordul elő,
hogy a középiskola kénytelen lesz felelősséget vállalni az elvégzett
munkáért. A központilag elkészített vizsgatesztek és javítókulcsok, a
számos megkötés épp azon változtatnának, ami miatt az érettségi már
hosszú ideje inkább csak afféle beavatási rítus volt. A középiskola
segítőkészen kiengedte a diákokat a nagyvilágba, a valódi megméretést
pedig rábízta az idegenekre: döntse el a fogadó intézmény, valóban tud-e
annyit a jelölt, hogy egyetemi polgár lehessen. Százak és ezrek kapták
az első pofont jó meg jeles érettségivel a zsebükben a felvételin, vagy –
már a felsőoktatási tömegtermelés korában – az első komolyabb
rostavizsgán. Az objektív vizsgaeredményekkel való szembesülés sok
iskolában alighanem kínos élmény lesz. Ha innen nézzük a dolgot, persze
érthető a pánik, amely a héten az „eltitkolt” próbaérettségi-eredmények
miatti hisztiben kulminált. Amikor két szülőszervezet is elkezdte
követelni, hogy a minisztérium hosszabbítsa meg a jelentkezés
határidejét, és a gyerekek gondolhassák újra a döntésüket, elkezdtem
nagyon sajnálni az érettségizőket. Nem elég nekik a maguk baja, a pech,
hogy pont nekik jutott a kísérleti nyúl szerepe, most a felnőttektől is
bizonyítékot kaptak arra, hogy valami végzetes, valami mindent eldöntő
történik velük.

Pedig ördögöt. Ha
történik is, hát nem most májusban. A sorsuk sajnos nagyrészt ott
eldőlt, hogy hová születtek, milyen tanulási mintát kaptak a szüleiktől,
a tágabb családjuktól. Fontos volt, hogy milyen általános iskolába
íratták be őket, mennyire hatékonyan sajátították el az alapokat.
Meghatározó fordulópont volt a középiskola kiválasztása is, hiszen az
intézmény minősége, a tanári kar elszántsága, a diákközösség összetétele
a társadalom mai állapotában bérlet lehet a gyors érvényesülésre, de
akár komoly hátrányt is mérhet a jelöltre.

Nem állítom persze, hogy mindazok, akik épp az idén
lesznek kénytelenek érettségizni, nem fogják jobban megszenvedni ezt az
egészet, mint elődeik vagy követőik. Kínkeserves dolguk lesz, hiszen az
egész metódust rajtuk kísérletezik majd ki. Náluk romlik el a
számítógép, téved el a posta, derül ki, hogy a minisztériumnak fogalma
sincs, hányféle iskolában hányféle tananyagot tanulnak ma a diákok, így
aztán lesz „de hisz mi ezt nem is tanultuk” perpatvar is dögivel. A vége
azonban az lesz, ezt ígérhetem, hogy mindenki annak rendje és módja
szerint leérettségizik, és egy füst alatt a felvételin is túl lesz. Akit
tavaly fölvettek volna a kinézett helyre, azt most is fel fogják venni;
aki megengedheti magának, hogy alibitanulmányokat végezzen
alibiintézményekben, azt most sem akadályozza meg ebben semmi; aki pedig
tavaly elbukott volna, az most is el fog.

És nemcsak azért lesz ez így, mert a felvételi
keretszámok szakasztott ugyanolyanok, mint tavaly voltak, hanem azért
is, mert akinek az a legfőbb gondja, hogy felső- vagy középfokú legyen
az az érettségi, s hogy biológiából vizsgázzon vagy honvédelmi
ismeretekből, azzal nincs igazi baj. Az már mindenképp sínen van.

De két gyerekből egy ma még az
érettségiig sem jut el.