A diákok
gyakran úgy érzik, a tananyag egy része teljesen felesleges, semmire
nem tudják majd a későbbiekben használni, amit mi sem bizonyít jobban,
mint hogy a felnőttek sem emlékeznek már ezekre.
(Forrás:
Rádió.hu)

Főleg a gimnazisták teszik
fel gyakran azt a kérdést, hogy miért kell nekik, például az
áramkörökről tanulni, amikor nem is érdekli őket. Miért nem tanulhat
mindenki azt, ami őt érdekli, amerre tovább akar majd tanulni?

A diákok másik problémája, hogy szüleik zsarolással akarják
tanulásra serkenteni őket. Nem ritka, hogy egy rossz jegy után megvonják
a zsebpénzt, vagy szobafogságra „ítélik” néhány napra. A fiatalok
szerint szüleik ezzel semmit nem érnek el, inkább jutalmazással kellene
elérni azt, hogy tanuljanak, a szigor eredménye úgy is az ellenállás
lesz.

Miklya Zsolt, negyedikes
gimnazista lánya példáján is látja, hogy az ismeretközpontúság, az
információmennyiség besulykolása krónikussá és egyoldalúvá válik, mert a
gyerekek nem tanulják meg, hogy egy adott információt vagy egy adott
információegységet hogyan tudnak felhasználni. Annyira tömény
mennyiségben éri őket az információ áradat, hogy nincs idejük indulati,
érzelmi szinten földolgozni, vagy csak befogadni, egyszerűen nem tudnak
vele mit kezdeni. Mivel nem kapnak modelleket arra, hogy hogyan tudják a
tanultakat beépíteni a saját életükbe, egyre inkább eltávolodnak a
hallottak, tanultak az élettől.

Manapság, amikor arról beszélünk, hogy élethosszig
tartó tanulás, akkor úgy tűnik, hogy a gimnáziumi évek válnak annak az
akadályává, hogy a fiatalok úgy tervezzenek, hogy ők tényleg egy életen
át szeretnének tanulni, sőt komoly frusztrációkat, betegségeket, lelki
és fizikai betegségeket alakíthat ki. Tehát ez a korosztály
veszélyeztetett, nagyon komolyan veszélyeztetett a félreértett tanulási
stratégiánk miatt.

Gyakran a rosszul
megtanult tanulási technikákra vezethetők vissza a lemorzsolódások,
kipottyanások az iskolából. Miklya Zsolt elmondta, attól tart, hogy
sokszor már átmetszett, szétmetszett életek azok, akik tanítanak. Tehát
egymásnak adják át a tanárok és a diákok a frusztrációikat. A
pedagógusok közül is nagyon sokan a saját életük kettémetszettsége miatt
nem tudnak felszabadultan úgy tanítani, ahogyan ők is szerették volna,
hogy tanuljanak. „Tehát valami nagy gubanc van, olyan gubanc, ahol
pedagógus-gyerek egymásba gabalyodik és ritka az az eset – de van és
éppen ezek a példák mutatják, hogy nagyon-nagy felelőssége van a
pedagógusoknak –, amikor mégis megtörténik a csoda, hogy személyek
tudnak találkozni és nem egy személytelen aktus részei a gyerekek, hanem
személyek találkoznak a tanítás során”.