Türelmetlen gondolatok az iskoláról. Nagy Mariann írása a
találjuk-ki.hu oldalán.

Nem az a
kérdés, hogy az iskola ismereteket adjon át vagy készségeket fejlesszen,
hanem az, hogyan neveljen kreatívan. 

Jó néhány esztendei tanítási gyakorlat után illik
föltenni a kérdést, és elgondolkodni azon: mi is a célja az iskolai
oktatásnak? Az oktatáspolitika szemszögéből talán a szocializáció.
Felelős állampolgárokká és sikeres munkavállalókká nevelni a fiatalokat.
A szülők szemében a lehetséges mobilitás eszköze („Vidd többre, mint
én!”), vagy egyszerűen kötelesség („Szakmát adok a kezedbe!”). A diákok
valószínűleg sokáig nem gondolkodnak ezen, vagy ha mégis, akkor a
tanulás privát céljaik elérése érdekében leküzdendő akadályként, vagy a
munkanélküliség kellemetlen állapotát megelőző időtöltésként jelenhet
meg a számukra.

Értékközvetítésről,
műveltségről, kompetenciafejlesztésről csupán a tantervek és a
pedagógusok beszélnek az egymásba érő tantervreformok közepette.
Manapság pedig leginkább a PISA felmérésekről, funkcionális
analfabétákról, maradi szemléletű, antidemokratikus iskolákról,
hatékonyságnövelésről, minőségbiztosításról és pénzhiányról folyik a
szó.

Évek óta – évtizedeket is
mondhatnánk – húzódik már az iskolarendszer, a tantervek reformja, és
még ma sem dőlhetünk hátra nyugodtan a jól végzett munka örömével. Egyre
inkább látható azonban a két egymással hadakozó csoport: az egyik a
műveltség átadását, az ismeretek nyújtását önértékként kezeli, míg a
másik a kompetenciák fejlesztésének szükséges tartalmi elemét látja
csupán a műveltséganyagban. Mindkét oldalról tesznek természetesen
engedményt, hiszen az erőteljes hangsúlybeli különbség mellett mindkét
fél elismeri a másik létjogosultságát is. Fölerősíti ezt a
szembenállást, hogy kitekintve Európára, a világra éppúgy azt
tapasztaljuk, hogy a hagyományos ismeretközpontú oktatás háttérbe
szorul, helyét átveszi a készségfejlesztés, a gyermekekben eredendően
meglévő tehetség kibontása. Gyakorlatias, az életvezetést, a
munkavállalást megkönnyítő, a globális tendenciákkal kompatibilis
nevelés válik uralkodóvá.

Érthető
tehát, ha a magyar oktatáspolitika is követi ezt a tendenciát, és a
legújabb NAT egyértelműen az ún. kulcskompetenciák fejlesztéséről
beszél, és nem konkrét műveltséganyagot, hanem fejlesztési szinteket
határoz meg az egyes évfolyamokra.

Az is érthető viszont, hogy a magyar oktatás
hagyományainak védelmében felszólamlók legalább akkora hévvel védelmezik
mindazokat a tartalmi értékeket, amelyek eddig hozzátartoztak egy
általánosan elfogadott műveltségképhez. Ez a műveltségkép azonban
semmiképp sem illeszkedik a globális folyamatokba. Elitista és
provinciális, ráadásul mérhetetlen terheket ró a diákokra, miközben jó
részük hasznosítható tudás- és képességszint nélkül hagyja el az iskolát
– hangzik a vád. Az ellentétes álláspontok a minisztériumi vitában is
jól érzékelhetők.

Én alapvető
gondnak azt látom, hogy a kompetenciák fejlesztése a mai tantervi
ajánlások és instrukciók szerint, a rendelkezésre álló segédanyagok
ismeretében csupán bizonyos készségek kondicionálását jelenti. Vagyis
annyit, hogy eddig elhanyagolt „életközeli” szituációkban,
feladattípusokban szerezzenek jártasságot a diákok. Új automatizmusok
alakuljanak ki bennük, és ezek révén majd jobban megállják a helyüket a
felmérések alkalmával, vagy az állásinterjúkon. Bizalommal figyelem
azonban az alsó tagozat tehermentesítésére irányuló törekvéseket. Az
alapkészségek birtokában, érdeklődésének, aktivitásának és
kíváncsiságának megőrzésével érkezzen a gyermek a felső tagozatba, ahol
majd elmélyülhet, de mélyüljön is el abban a műveltséganyagban, ami
hagyományosan beletartozik a magyar alap- és középfokú oktatás
látókörébe. Mindehhez azonban sokkal lassabb tempóban, sok gyakorlással,
játékkal kell bevezetni a kicsiket az alapkészségek
birodalmába.

Az oktatási folyamat
egészét tekintve nem kompetenciafejlesztésről kellene beszélnünk, hanem
kreatív nevelésről, és nem kondicionálásról, hanem ún. projektfeladatok
megoldásában szerzett tapasztalatokról és
jártasságokról.
 
Át kellene gondolnunk
legalább a helyi tanterveket abból a szempontból, mennyire törekszenek
arra, hogy a tanulási folyamatban a már korábban megismert dolgokra,
tapasztalatokra építsenek. Kerülni kell a deklarált tudást, ami arra
döbbenti rá a gyerekeket, hogy milyen sokat nem tudnak. Ehelyett –
természetesen az alapozó szakaszban lényegesen lassabb haladással – a
meglévő tudás és tapasztalat gazdagítása révén a ráismerés örömét
érezzék meg. Így visszaadhatjuk a természetes kíváncsiság
létjogosultságát és motiváló erejét az iskolai tanórán. Kérdéseket,
problémákat vethetnek fel a gyerekek, és válaszokat, megoldásokat
találnak anélkül, hogy rászoktatnánk őket arra, hogy mindig van egyetlen
jó megoldás, amit ők még nem tudnak ugyan, de ha eleget járnak
iskolába, akkor eláruljuk nekik. Így nem az fogja jelenteni a sikert, ha
megvan a helyes végeredmény, hanem hozzátartozik majd a kutakodás
élvezete is. A tanulás ne önmagáért folyjon az iskolában sem. A gyerekek
– lehetőleg csoportosan – kapjanak olyan feladatokat, amelyeket több
lépésben, sokféle tudásanyag és módszer segítségével tudnak megoldani.
Keressék meg ők a tanár segítségével, milyen információkra van
szükségük, milyen készségeiknek kell, fejlődnie ahhoz, hogy sikeresen
megoldják a feladatot. Feszegessék nyugodtan a tantárgyi kereteket, s
hasznosítsák mindazt, amit tudnak, akár irodalom-, akár természetismeret
órán hallottak róla, akár a Spektrum valamelyik dokumentumfilmjében
vagy az interneten bukkantak rá. Sőt, az sem eretnekség, ha a nagypapa
történeteiből keveredik valami hasznos tapasztalat a tanulási
folyamatba.

Ha az oktatást sikerül
átformálni, és nem azt fogja jelenteni, hogy egy a múltban felhalmozott
értékes tudásanyag birtokába juthat a gyermek az iskolában, hanem olyan
feladatokkal szembesül, amelyek ráébresztik ugyanennek a felhalmozott
tudásnak és tapasztalatnak az értékére, hasznosítható voltára, talán nem
kell majd tovább foglalkoznunk ezzel a hamis dilemmával, amit az
ismeret- ill. a kompetenciaközpontú nevelés jelent. Ezek a feladatok
természetesen sok játékos vagy virtuális elemet tartalmaznak majd,
hiszen valamilyen módon csupán modellálják a valóságot. No, de ez
egyáltalán nem káros „mellékhatás”, inkább kívánatos.

Magyarországon az ún. történelmi
játszóházak mutatják a legjobb példát. Ezek a foglalkozások
alkalomszerűen villantják fel a gyerekek előtt az élvezetes, örömteli
tanulás lehetőségét. Készült olyan oktatási projekt is, amely beépíthető
a „normális” iskolai tantervbe. Hiányzik azonban az ilyen példák
tapasztalatainak összegzése, és annak felismerése, hogy nemcsak színező
elemként, hanem az oktatás szemléletét átalakító koncepcióként is van
létjogosultsága ezeknek a törekvéseknek.

Arra van szükség elsősorban, hogy átgondoljuk még
egyszer az oktatási folyamatot, és kitörjünk végre a hagyományos
tantárgyi–történeti–tematikus tananyag-felépítés többszörös csapdájából.
Semmivel sem lenne bonyolultabb olyan, a tantárgyi integráció jegyében
megalkotott projektek sorozatává tenni az oktatást, amelyben az
ismeretek megszerzése ugyanúgy komplex jellegű tevékenység, mint az
ellenőrzése. Az oktatás minden szakaszában időről időre a feladat által
meghatározott változó összetételben együttműködő csoportok tagjaként a
diákok a kitűzött (valamennyiük által elfogadott) cél eléréséért
dolgoznak. Annál is inkább érdemes volna erre pénzt és energiát szánni,
mert az életben sem tantárgyi szempontú az „ellenőrzés”, hanem egy adott
problémára a személyiség egésze kell, hogy koncentráljon. Ha nem ezt
teszi, akkor nem is számíthat sikerre. Egy-egy feladat – gondoljunk egy
vállalkozás beindítására és működtetésére, vagy akár a gyermeknevelésre –
nem speciális tudást igényel, hanem sokszínű, összefüggéseket felismerő
és teremtő, ugyanakkor intuitív, érzelmileg is gazdag, vagyis kreatív
személyiséget.

Nagy
Mariann

A
cikk a találjuk-ki.hu oldalán