A vidéki demokráciára nevelés éve? Egy vetélkedő és egy
negatív tapasztalat története.

DIÁK – ÉLET –
JÁTÉK

Az
Európa Tanács az idei, 2005. évet a demokráciára nevelés évének
nyilvánította. Tette ezt nyilvánvalóan annak a gondolatnak a jegyében,
hogy a demokrácia jóval többet jelent a parlamentáris intézményrendszer
és az önkormányzatiság létrehozásánál, működtetésénél. Ennek szellemében
természetesen a demokráciára nevelés is többet jelent a demokratikus
jogok és a demokratikus intézményrendszer megismerésénél. A demokrácia,
pontosabban inkább a demokratikus társadalom megvalósításához olyan
emberekre, személyiségekre van szükség, akik képesek a másikra figyelni,
másokra odafigyelni és őket megérteni, illetve magukat másokkal
megértetni; olyanokra, akik képesek elfogadni, ha valaki tőlük eltérően
gondolkodik, másként vezeti az életét, s ettől még nem látnak ellenséget
benne — még akkor sem, ha netán eltérőek az érdekei, az
elképzelései.

A demokrácia nem
kizárólag, de talán még csak nem is elsősorban politikai-közéleti
kérdés. A demokráciára nevelés egyik döntő tényezője, hogy milyen
szellemi értékeket, milyen magatartásmintákat közvetít elsősorban a
család, és mellette az iskola. Rendkívül fontos, hogy utóbbi, azaz az
iskola a lehetőségek határáig ténylegesen megvalósítsa a demokráciát,
példát adjon az odafigyelésre, egymás gondjainak, céljainak,
elképzeléseinek megértésére, valamint arra, hogyan lehet egy lényegében
hierarchikusan szervezett intézményben élni a jogokkal s nem visszaélni a
tekintéllyel, a vezetőkre ruházott „hatalommal”. Talán ez a legtöbb,
amit a demokráciára nevelés terén nyújthat.

A demokráciára nevelés jegyében indította el az
Oktatási Minisztérium Diák — Élet — Játék című
iskolai vetélkedőjét a 7—12. évfolyamos osztályok számára. A
vetélkedő három fordulójában nem éppen megszokott feladatokat kellett
megoldani. Az első fordulóban a csapatoknak (osztályoknak) a játékcél
megfogalmazása mellett olyan önálló munkákkal kellett indulni, amelyek a
helyi demokrácia gyakorlatához, az értékrendek kialakításához
kapcsolódtak. A megadott lehetőségek között szerepelt például, hogy a
csapatok megtervezhették egy a demokrácia, diákélet szempontjából
ideális iskola épületét, egy élhető, kellemes középiskolai, egyetemi
városka alaprajzát (benne a „campus” elhelyezését), a demokrácia
megvalósulásával, céljaival, közösségi tartalmaival kapcsolatban
készíthettek közvélemény-kutatást, „toplistát”, szerkeszthettek
weblapot, forgathattak filmet stb. A második fordulóban egy chat-vitában
kellett részt venni. Ebben a vitában öt, a világban a demokrácia
létrejötte, a demokratikus tudat formálódása szempontjából emblematikus
jelentőségű eseményhez kapcsolódóan egy-egy általánosabb jellegű, a
demokrácia kialakulásához, a demokratizálódás folyamatához kapcsolódó
kérdéssel, problémával kapcsolatban kellett állást foglalni, véleményt
alkotni. A döntő az Országházban zajlott, ahol a csapatok az európai
parlament meghívott hazai képviselőit interpellálták, előre megadott, az
európai demokrácia jövőjét érintő témákban. Ehhez segítséget kaptak
jelentős magyarországi közintézményektől, amelyek az interpelláció
elkészítése közben vendégül látták őket.

Jómagam – elfogult szervezőként – úgy látom, volt és
van értelme az ilyen vetélkedőnek. A csapatok által létrehozott kézzel
fogható produktumok (toplisták, weblapok, filmek, interpellációk)
mellett nagyon sokat jelent, hogy a verseny során több száz, sőt,
osztálytársként több ezer diák foglalkozott valamilyen szinten a
demokrácia kérdéseivel elvben és gyakorlatban. Ennél is több, fontosabb,
hogy azok, akik a feladatokat végezték, egészen közvetlen
tapasztalatokat szerezhettek a demokrácia élő kérdéseiről, lényegéről
— még akkor is, ha ezek a tapasztalatok nem minden esetben
voltak pozitívak, amint azt az alábbi levél mutatja.

Bánki
István

VIDÉKI
DEMOKRÁCIA

Amikor elhatároztam, hogy diákjaimmal indulok az
Oktatási Minisztérium meghirdette Diák – Élet – Játék elnevezésű
vetélkedőn, egészséges szakmai öröm töltött el amiatt, hogy ilyen remek
téma készteti majd gondolkodásra diákjainkat.
Össze is állt
hamar az ötfős kis csapat olyan diákokból, akik kellő lelkesedéssel és
kreativitással rendelkeztek ahhoz, hogy ügyesen megoldják az 1. forduló
feladatait. Akkor még nem sejtettük, hogy ezekre a tulajdonságokra
fokozottan szükségünk lesz majd a 2. fordulóban.
Már pénteken
délután elkezdődött a baj, amikor is nem sikerült az iskolából
csatlakozni az internetre. Sajnos ezt már megszokhattuk, korábban is
számtalanszor megtörtént, éppen ezért elkezdtem túlélési lehetőségeken
gondolkodni.

A játék reggelén,
hétfőn még mindig változatlan volt a helyzet. Mivel munkahelyemen
presztízskérdést csinálnak abból, hogy ilyen esetekben kizárólag csak a
vezetés intézkedhet (titkos iskolai telefonkód van!), feletteseimtől
kértem segítséget. Tíz óra tájt még nem történt semmi: a szolgáltató
elérhetetlennek tűnt, a vezetés pedig tehetetlennek. Elunván a dolgot, s
persze, mert igencsak izgultam, saját magam merészeltem meg kézbe venni
a dolgokat. Csodák pedig vannak, mert egy órán belül itt is volt a
szolgáltató egy alkalmazottja, s gondjaink megoldódni
látszottak.

Aztán a tettek mezején,
du. fél 2-kor kiderült, annyira azért mégsem, mert ugyan regisztráltunk,
láttuk is a fórum hozzászólásait, bekapcsolódni, a témához hozzászólni
mégsem tudtunk. Egy órás elvesztegetett idő után életbe lépett az 1.
számú mentőötlet: menjünk az ún. e-pontra! Ott viszont nem derült ki,
hogyan, kin keresztül lehetett volna az elzárt „mindenki-gépéhez”
hozzáférni. Akkor nem volt időm a sok akadékoskodás közepette a rejtély
végére járni, de tartok tőle, nem leszek napok, hetek, hónapok múlva sem
okosabb.
Jött a tarsolyomban lévő 2. számú lehetőség: az
önkormányzat gépe, hozzáférése. A faluházán azonban illusztrálni tudtam a
XXI. század leendő demokratáinak, hogy még mindig élnek közöttünk a
múltból visszamaradt, teljhatalommal felruházott „urak” —
legalábbis egy képviselőjükkel találkozhattunk, aki nem éppen barátságos
és segítőkész stílusban közölte velünk, hogy ekkora kapacitásra
(nevezetesen másfél-két órai online vitára) nincs az intézmény
felkészülve.

Mekkorára is? Amekkorát
egy vidéki pedagógus pénztárcája egyszer az életben elbírt? Mert nem
maradt más hátra, látva kis védenceim csalódottságát, ám szűnni nem
akaró elszántságát, végül a végső, 3. lehetőséget, saját számítógépemet
és hozzáférésemet ajánlottam fel. A kis csapat vendégem volt másfél óra
önfeledt és építő jellegű, gondolatokat ébresztő vitára,
játékra.

Minden akadály és
akadályoztatás ellenére mégis bekerültünk az országos döntőbe, készen
áll 15 fős csapatunk a végső megmérettetésre. Igaz, most újabb probléma
látszik felmerülni, nevezetesen: sokba kerül kétszer kifizetni a
bennünket vasárnap beszállító, hétfőn pedig hazaszállító autóbusz
költségét.
Lehet, hogy legyek bár találékony és jószívű, ezt a
problémát mégsem tudom majd legyőzni?
Vagy vásároljak május
1-jéig saját autóbuszt?

(A szerző –
érthető módon – neve elhallgatását kérte, név és cím a
szerkesztőségben.)