A
dolgok úgy állnak, hogy még egy hisztériában eltöltött szemeszter
garantáltan megássa a mostani oktatási kormányzat sírját – írta N. Kósa
Judit a Népszabadságban.

 A
kétszintű érettségi körüli hajcihő már lerakta a biztos alapokat.
Tulajdonképpen nem is kell több, mint egy újabb, lehetőleg jövő tavaszig
folyamatosan ébren tartható botrány. Zűrzavar, hogy vajon milyen szakok
indulnak az egyetemeken, mik a felvételi követelmények, és egyáltalán,
miért kell már megint változtatni, amikor tíz éve, húsz éve, ötven éve
is működgetett a bevált rendszer.

Választási évben a nyerni kívánó ellenzék nem is
kívánhatna jobbat magának, mint egy jól kiaknázható cirkuszt. Olyat
lehetőleg, ahol a miértekről egy árva szó sem esik, és a megértést már
az olyan sifrírozott kifejezések használata is erősen gátolja, mint
„bachelor” és „master” fokozat. Ilyenkor lehet igazán hatékonyan érvelni
a tervezett lépés alkotmányellenes volta, a kormány sanda szándékai és
az elképzelések kiforratlansága mellett. A várható káoszt és egy újabb
évfolyamnyi gyerek érdekeinek borítékolható sérelmét ilyenkor bemondásra
elhiszi mindenki.

Csak a
történelmi hűség kedvéért szögezzük le, hogy a felsőoktatás átállítását a
bolognai rendszerre 1999-ben a Fidesz vezette kormány döntötte el. A
felkészülés évekkel ezelőtt megkezdődött, az átállás törvényi alapját az
idén tavasszal megteremtette az új felsőoktatási törvény. Ezt a
törvényt más, a bolognai képzést nem érintő kérdések miatt Mádl Ferenc
nem írta alá. Ezért született meg az a törvénymódosítás, amelynek
eljárási részletei miatt a Fidesz most alkotmányossági aggályainak adott
hangot. A bolognai képzés létjogosultságát tehát soha nem kérdőjelezte
meg az ellenzék; a legartikuláltabb ellenvetés talán annyi volt, hogy
Pokorni Zoltán ezt is – mint annyi éven át a kétszintű érettségit –
inkább később gondolná bevezetni, esetleg nem egyszerre mindenütt. A
politikai szándék azonban így is teljesül: a bolognai folyamatra immár
az alkotmányos bizonytalanság árnyéka vetül, egy egész évfolyamnyi
gyerek borul rá kétségbeesetten az íróasztalra, hogy miért épp rajta
kísérleteznek.

Pedig a bolognai
folyamat történetesen olyasvalami, ami a diáknak sem korlátozást, sem
nehézséget nem jelent; kihívás elé legfeljebb a felsőoktatási
intézményeket állítja. A lényeget tekintve a közoktatásbeli elhúzódó
rendszerváltozás lezárásáról van szó. Az elmúlt másfél évtizedben az
elitképzés helyét ténylegesen is átvette a tömegképzés, az egyetemekre
és főiskolákra rázúduló embertömeg mégis az elitnek kitalált rendszerrel
szembesült. Magyarán a felsőoktatást már régóta a kevésbé felkészült
fiatalok is sikeresen ostromolják, az intézmények kénytelen-kelletlen
fel is szippantják őket, de a képzés arra már alkalmatlan, hogy őket is
hatékonyan oktassa. A bolognai rendszer ezeket a szakadékokat hivatott
áthidalni. A középiskolát elhagyó fiatal a kiválasztott irányban előbb
biztos alapokat szerez – ez a bachelor fokozat -, aztán egy speciálisabb
területen elmélyíti tudását – így lesz master.

A diák a gyakorlatban ebből annyit érzékel, hogy
példának okáért nem művészettörténet vagy média szakra felvételizik,
hanem általános bölcsészetre, és egy szélesebb merítés után mélyedhet el
a művészettörténetben vagy a médiatudományban. Ha még mindig érdekli.
Az egyetemeknek persze nehezebb a dolguk: évtizedes rutinjaikat, a
biztos tudással rendelkező kevesekre kitalált oktatási módszereiket kell
átalakítaniuk, hogy a magyar felsőoktatás is csatlakozhassék egy
átjárható, közös európai rendszerhez.

Mint minden fontos lépés megtételéhez, kétségkívül
ehhez is nagy bátorság kell. Kényelmesebb volna még halogatni egy
darabig a dolgot. Egy biztos: ha a bolognai rendszer bevezetése most
elbukna, az rendkívüli presztízsveszteség lenne a jelenlegi oktatási
kormányzat számára. A diákok is csak jó néhány év múlva ismernék fel,
hogy elsősorban az ő érdekeik sérültek.