„Nem
személyes ellenszenv miatt lepleztem le Szabó Istvánt” – állítja a
hvg.hu-nak adott interjújában Gervai András. A filmkritikus-történész
szerint az ellene indult rágalomhadjárat hamis tényeken alapszik.
hvg.hu: Az Élet és
Irodalomban megjelent Egy ügynök azonosítása című írása – amelyben
leleplezte Szabó István ügynökmúltját – mélyen megosztja a társadalmat.
Aláírásgyűjtések, publicisztikák pro és kontra. Bírálói közül egyesek
azt vetik a szemére, hogy személyes utálat, illetve bosszú vezérelte.
Hogyan is állunk ezzel?
Gervai András: Ez képtelen vád. Honnan tudtam volna
előre, hogy Szabó ügynök volt? Ezért kezdtem volna kutakodni a
levéltárban? Korábbi könyveimben a magyar film háború utáni évtizedeit
vizsgáltam, legutóbb A tanúk című kötetemben azt, hogy a
Kádár-korszakban a politika hogyan szólt bele a filmkészítésbe, a
filmesek életébe. Úgy gondoltam, a következő kötetben érdemes lenne a
filmes világot egy másik megközelítésben bemutatni – az izgatott, hogy
milyen összefüggés mutatható ki a kádári titkosszolgálat háttérmunkája
és a kultúrpolitika döntései között. Ezért kezdtem el kutatni a múlt év
novemberében az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.
Néhány más jellegű – színházi és tévés dosszié – áttanulmányozása után
kaptam kézhez ezt az anyagot. Legalább három hétig nem jöttem rá, kit
takar a fedőnév, mert Szabó többször is „jelentett” magáról. A
szakirodalom tanulmányozása közben vált világossá számomra, hogy az
ügynökök ezt gyakorta megteszik – elsősorban konspirációs okokból.
Egyébként én lehettem az első kutató, aki megismerkedett a dossziéval,
2005 májusáig ugyanis az a többi feldolgozatlan anyaggal együtt a
levéltár valamelyik raktárában hevert.
hvg.hu: Tisztában volt azzal, hogy egy
nemzeti bálvány erkölcsi hitelét kezdi ki a közzététel?
G. A.: Megrettentem, hogy mit
tegyek, de hosszas mérlegelés után úgy éreztem, nem tehetek különbséget
jó és rossz ügynök között. Arra gondoltam, kimagasló művészi munkássága
ellenére Szabó sem áll erkölcsileg minden törvény felett. A
közzétételnél fontos szempont volt az is, hogy a jelentések s a
tartótisztek megjegyzései, utasításai nagyon pontosan tükrözik vissza a
korszak félelmetes légkörét, mozgalmi frazeológiáját, érzékeltetik az
állambiztonsági szolgálat működését, módszereit, manipulációs
technikáit. A filmszakma feltérképezése szempontjából dokumentálni
lehet, hogy a forradalmat eltipró hatalom – titkosszolgái és besúgói
révén – hogyan tartotta kézben a művészhallgatókat, milyen represszív
technikákat alkalmazott.
hvg.hu: Egy dolog, hogy mit gondolunk Szabó
beszervezéséről. Ám mindenképpen felvetődik a kérdés: ártott-e azoknak,
akikről jelentett?
G. A.:
Vannak, akiknek árthatott, mert a tartótisztek értékeléséből kiderül,
az információk nyomán egyes megfigyeltekről kartont állítottak ki,
adataikat lekérték, azaz bekerültek az állambiztonság nyilvántartásába,
és elkezdték őket „feldolgozni”, rájuk szálltak. Főként olyanokról van
szó, akik már nincsenek az élők sorában, őket már nem lehet megkérdezni.
Az ügy kapcsán a sajtóban több híresség neve került elő – akikről
többnyire csak semmitmondó feljegyzések születtek –, nem meglepő, ha ők
megbocsátanak Szabónak. Mindenesetre sokatmondó tény, hogy 21 ember
magánéletéről is írt, olyan magánéleti intimitásokról, amelyeket a
levéltári törvény szerint hosszú évtizedekre titkosítottak.
hvg.hu: A Napkelte
riportere, Orosz József nem tartotta véletlennek, hogy A tanúk című
könyvéből – amelyben a legtöbb jelentős magyar rendezőt meginterjúvolta –
Szabó kimaradt.
G. A.:
Ennek nagyon prózai oka volt. A könyvemben olyan rendezőkkel
beszélgettem – például Bacsóval, Ember Judittal, Gazdag Gyulával, Kovács
Andrással, Jancsó Miklóssal, Mészáros Mártával, Gaál Istvánnal,
Gyarmathy Líviával és Makk Károllyal –, akiknek filmjét vagy
betiltották, vagy valamilyen konfliktusaik voltak a hatalommal. Szabó
nem tartozott ebbe a kategóriába, erről nem én tehetek. Megjegyzem,
legtöbb 1990 előtt készült filmjét nagyra tartom, különösen az Apát, a
Szerelmesfilmet, a Mephistót. A későbbi filmjeiről általában bírálóan
írtam, amit egyesek személye elleni támadásként értelmezhettek. Az
Osiris kiadó 2004-ben megjelent Magyar filmrendezőporték című kötetében
egyébként – a kiadó felkérésére – Szabó 1990 utáni életpályájáról hosszú
tanulmányt írtam. Ha nem izgatna Szabó művészete, nyilván nem is
vállalom a megbízást. Téved, aki azt sugallja, hogy a leleplezés mögött
Szabóval szembeni személyes ellenszenvemet kell keresni. Makai József
szellemesen írta a Magyar Hírlapban egyesek elvárásáról: ha igazán
szeretem az Oscar-díjas rendezőt, akkor még ott a levéltárban megeszem
az egész aktát, hogy ne derüljön ki semmi.
Orosz József egyébként két nappal korábban sms-t
küldött az Élet és Irodalom főszerkesztőjének, és jelezte, a Szabó-cikk
megjelenése miatt nem olvassa többé a lapot. Ő is aláírta a 140 magyar
értelmiségi Szabót támogató felhívását. Ennek fényében nem is olyan
meglepő, hogy támadóan lépett fel, szinte kínpadra vont, esélyt sem
adott arra, hogy részletesen kifejthessem érveimet. Szabóról érdekes
módon, szinte szó sem esett.
hvg.hu: Péntek reggel Havas Henrik a Mokkában
egyenesen azt állította az Élet és Irodalom főszerkesztőjével
folytatott beszélgetésben, hogy Gyürei Vera, a Magyar Filmarchívum
igazgatója elbocsátotta ott dolgozó feleségét, és Ön ezért állt
bosszút.
G. A.:
Feleségem az egyik egyetemen nyelvet tanít, soha nem dolgozott a
Filmarchívumban. Más igaztalan vádak is megjelentek a sajtóban. Kamondi
Zoltán filmrendező például a Népszabadságban publikált nyílt levelében
sokat sejtetően azt állítja, hogy én 1988-ban sajtófelelős voltam az
Objektív filmstúdióban és Szabó István volt az egyik munkaadóm. Sajnos a
lap engem nem kérdezett meg, akkor megmondhattam volna, hogy – mint
annyi más állítás a cikkben – ez sem igaz.
hvg.hu: Nem bánta meg, hogy megírta a
cikkét?
G. A.: Nem esnek
jól a támadások, a nem ritkán nemtelen vádak, ugyanakkor örülök a
támogató telefonoknak, a sok okos, elemző publicisztikának.
Megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a társadalom egy része nem az
áldozatokkal, hanem az ügynökökkel rokonszenvez. Nyilván azért, mert
nehéz szembenézni, s leszámolni a múltunkkal. Hogy ez a múlt mennyire
ellentmondásos és bonyolult, arra jó példa, hogy a cikkem egyik
lábjegyzetében említést teszek egy 1975-ös találkozóról, amelyen a
Filmművészeti Tanács néhány tagja és a Hunnia Filmstúdió munkatársai
vettek részt. Gazdag Gyula Bástyasétány 74 című filmjének betiltásáról
folyt az eszmecsere. Szabó István a film betiltása mellett szólalt fel. A
vitáról Tóth Lóránd, az MSZMP KB munkatársa készített feljegyzést. Ő
most egyike a Szabóval szolidáris 140 értelmiségi aláírónak.