Ma már
nincs olyan közszereplő, aki 1956-ot ellenforradalomnak nevezné, mondja
Kosáry Domokos, a forradalom 50. évfordulójának ünnepségeit előkészítő
emlékbizottság vezetője.
(Forrás: Népszabadság)

Úgy látja, abban is mindenki egyetért, hogy ami
történt, jó dolog volt. Történészként mindamellett megszokta, hogy a
magyar a különböző színeken és a politikai hovatartozáson perlekedik. De
szerinte nem kell ezt halálosan komolyan venni.

– Miért tartotta fontosnak, hogy elvállalja
az 1956-os emlékbizottság elnöki posztját? Megtiszteltetés vagy morális
parancs volt az ön számára?

– Kötelességemnek éreztem, hogy részt vegyek a
munkában, függetlenül attól, hogy egymás után két miniszterelnök is
felkért erre. 1956-ot a legújabb kori magyar történelem egyik
legfontosabb fordulójának tartom. Olyannak, amely az egyetemes história
szempontjából is kiemelkedően jelentős. A második világháború végén a
Szovjetunió, roppant áldozatai után, Európának ezt a részét szinte
„ajándékként” kapta meg. Rögtön ki is használta ezt a lehetőséget, és
sok keserű tapasztalatot és szenvedést hátrahagyva szovjetizálta az
országot, sőt a térséget is. Ezt ezek a népek nagyon nem szerették, de a
leghatározottabb tiltakozás és a legbátrabb kiállás ez ellen 1956-ban
és Magyarországon történt. Utólag sokan elismerik, hogy forradalmunk
olyan fontos nemzetközi jelenség volt, amelyre minden magyar büszke
lehet. Magam már ekkor ezt vallottam, hiszen amikor ’56-hoz jutottunk,
számomra már világos volt, hogy a baloldali diktatúra életképtelen.
Világlátott emberként tisztában voltam az ukrajnai éhínség tényével.
Megismertem a jobb- és a baloldali diktatúra természetét, és számomra
mindkettő elfogadhatatlan volt. Soha nem volt rám hatással a populista
demagógia, akár jobboldalról, akár baloldalról érkezett.

– A magyarság ötven éve
viseli azt a sebet, hogy 1956-ban a nagyhatalmak, főleg az Egyesült
Államok, cserbenhagyta a forradalmárokat. Az ötvenedik évforduló
alkalmas lehet arra, hogy – erős kifejezéssel élve – bocsánatot kérjenek
ezért?

– Nem hiszem,
hogy erre sor kerül. Az akkor aktuális irányzatok számára a magyar
események inkább kellemetlen jelenségként hatottak a nagypolitikában.
Utólag hiába kérjük számon a támogatások elmaradását, és ne is kívánjunk
olyan gesztusokat másoktól, amelyeket mi sem szeretünk megtenni.
Meggyőződésem, hogy ma nem is erről kell beszélni. Számomra az az öröm,
hogy most már felismerték: a magyar forradalom kiemelkedő pillanata volt
a XX. századnak. A Szovjetunió ekkor kapta az első megrendítő
figyelmeztetést, hogy nem lehet mindent megtenni a meghódított
nemzetekkel. A birodalom későbbi összeomlásához szükség volt ránk,
magyarokra. Ezért mondom azt, hogy nem az értelmetlen számonkérés, hanem
szabadságharcunk jelentőségének nemzetközi elismerése a fontos. És ami a
legfőbb elégtétel: ’56 győzött, mert a forradalmat leverték ugyan, de
az egyetemes európai érdek, miszerint viszsza kell szerezni a
kontinensnek ezt a részét a Szovjetuniótól, az sikerült. Rettenetes
áldozatokat hozott ezért ez az ország: kétszázezer menekült, rengeteg
halott, a megtorlás, több száz kivégzett, a bebörtönzöttek tízezrei, a
szétlőtt házak. De mégis kimondható: nem volt hiábavaló.

– Mennyire segíti majd az
itthoni ünneplést a politikai megosztottság?

– Biztosan nem segíti, de ne fogjuk
fel ezt a kérdést eleve reménytelennek. A négy pártelnököt meghívtam
tavaly ősszel az Akadémiára ebédre, el is jöttek mindannyian. Abban is
meg tudtunk állapodni, hogy helyes lenne, ha ’56 ötvenedik évfordulóját
nem egymás bosszantására, hanem ünneplésre használnánk. Lehet másutt
hadakozni, de a forradalom emléke közös nemzeti ügyünk kell, hogy
legyen. Előfordulhatnak az évforduló kapcsán is viták, de ezeket nem
most kell megvívni. Ma már nincs olyan közszereplő, aki 1956-ot
ellenforradalomnak nevezné. Abban mindenki egyetért, hogy jó dolog volt.
Szerintem ebből kell kiindulni. Történész vagyok, aki megszokta, hogy a
magyar a különböző színeken és a politikai hovatartozáson perlekedik.
Nem kell ezt halálosan komolyan venni. A hőbörgővel el kell beszélgetni.
Megnyugszik, hogy komolyan vették, és akkor már nincs nagy baj.

– Nem túl optimista ez a
gondolat?

– Nem, mert
minden ilyen esemény minősíti azt, aki részt vesz benne. Önmagukat
járatják le azok, akik pillanatnyi, vélt érdekeik miatt megzavarják az
ünnepségek előkészületeinek méltóságteljes légkörét. Ez a légkör volt
jellemző az emlékbizottság, illetve a pártelnökök és a miniszterelnök
már említett találkozójára tavaly. Aki az ott jelen lévők közül érzi
azt, hogy felelőssége van ennek a légkörnek a fenntartásában, lépni fog,
mielőtt elharapózna ez a stílus. Megállapodtunk, ’56 nemzeti ügy, nem
kampánytéma!

– Abban is
megegyeztek, hogy a Felvonulási térre tervezett évfordulós emlékmű
avatásán is jelen lesznek a pártelnökök…

– Sőt azt is elfogadtuk, hogy igény
esetén további emlékművek is készülhetnek.

– Nem vezet ez újabb konfliktusokhoz?
Néhányan majd itt, mások ott akarnak avatni.

– Zűrzavarhoz és rendetlenséghez
vezetne, ha most mindenki emlékművet szeretne emelni. Éppen most kaptam
egy levelet külföldről, hogy valaki egy ilyet óhajt finanszírozni.
Elvben semmilyen kezdeményezésnek nem vagyunk ellene, de ésszerű
határokat fogunk szabni.

– A forradalom legendás alakjainak – Göncz
Árpádnak is – fájdalma, hogy a fiatalok nem érdeklődnek a forradalom
iránt. Talán nem is értik és érzik a jelentőségét. Sokuk számára október
23. az a nap, amikor a pártok egymásnak esnek annak kapcsán, hogy
melyikük képviseli méltóképpen ’56 örökségét. Hogyan lehet közelebb
vinni a forradalmat az ifjúsághoz?

– Csak azt tehetjük, hogy a lehető legtöbbet beszélünk a
történtekről. Képeket, filmeket mutatunk, könyveket jelentetünk meg,
honlapot, vetélkedőt indítunk. Előfordul, hogy fiatalok érdeklődnek
ugyan, de kiderül, hogy a forradalmat nem értik, csak valami „zűrös
ügynek” tekintik. A Rákosi-rendszer utólagos bírálatát hallva pedig azt
kérdezik: miért hagytátok? Mintha megkérdeztek volna valakit is, hogy ez
tetszik-e vagy sem. El kell tehát mondani sokszor és sokaknak, mi miért
történt, és akkor látni fogják, hogy a magyarok, mikor elegük lett, nem
hagyták, megtették a magukét.

– Okozója lehet a zavarnak az is, hogy
’56-os szervezetből ma is van vagy tíz, olykor mindegyik mást mond, és
tagjaik egymással sincsenek kibékülve?

– A volt 1848-as honvédek is sokat vitatkoztak
egymással. És amikor a Várban szobrot avattak, azon veszekedtek, hogy az
egyik mellékalak esztétikusan tartja-e a talpát vagy sem. Magyar
tulajdonság keresni azt, ami nem jó, és bosszantani azt, aki csinálta.
Az új emlékmű kapcsán is találkoztam olyanokkal, akik a központi emlékmű
megvalósítását eleve akadályozni jöttek. De a terveket szakemberek
készítették és bírálták el, én pedig megbízom bennük. Inkább ülök olyan
széken, amelyet asztalos készített, mint olyanon, amelyet cipész.

– Idehaza sokaknak a
rendszerváltozás után változott meg a véleményük 1956-ról. Egy ,56-os
számára, mint ön, nem okoz ez morális problémát?

– Nem hiszem, hogy akiknek volt
egyáltalán véleményük, azok a rendszerváltozás miatt tömegével
változtatták meg azt. Tudni kell valamit: az ’56 után felnőtté válók
élni akartak, családot akartak azok között a körülmények között is. Ha
az előző rendszerben mást mond az illető, másként cselekszik, akkor
elviszik, tönkreteszik az egzisztenciáját. Volt persze, aki vállalta a
véleményét akkor és a Kádár-rendszerben később is. Amiből lehetett, volt
és nem is kevés baja. Neki az adatik meg, hogy nem kellett változtatnia
a véleményét.

– Több
mint hetven országban lesznek megemlékezések. Kellett bármelyik államot
különösebben kérni arra, hogy vegyen részt a programokban, esetleg
segítse a helyi ünneplést?

– Éppen ellenkezőleg. Ők keresnek minket. Részben a
kinti magyarok, részben olyan külföldiek, akik éltek akkor, és tudják,
mit jelentett az a tizenhárom nap.

– A világ vezetői közül ki jelezte már
részvételét az ünnepségen?

– Volt egy egyeztetés a köztársasági elnök úrnál, a
meghívók elkészültek. Hárman írjuk alá ezeket: a köztársasági elnök úr, a
miniszterelnök úr és jómagam. Számos ország előre jelezte, hogy magas
szinten képviselteti magát, neveket azonban még korai lenne közölni.

– Ha most 2006. október
23-a lenne, milyen reményekkel indulna a központi ünnepségre?

– Hogy megmutatjuk, tudunk
tisztességesen, civilizált emberi módon ünnepelni. Aki pedig
rendetlenkedni akar – hiszem, hogy kevesen lesznek -, azt nem fogjuk
komolyan venni. A társadalom többsége megérti, hogy méltósággal és
büszkeséggel gondolhatunk a forradalomra. Ezzel az áldozatoknak is
tartozunk. Az ötvenedik évforduló nemzetközi visszhangja pedig nagyszerű
alkalom, hogy kihasználjuk Magyarország javára.