Közgazdászoknak készülő diákok egyetemi oktatójaként évről
évre tapasztalom a középiskolából bekerült hallgatók felkészültségének
romlását – írta Farkas Beáta a HVG-ben.

És a legcsekélyebb jelét sem látom, hogy olyan
reménykeltő változás indult volna meg, amely a javulás lehetőségével
kecsegtetne. Sőt olyan téveszmék váltak közhelyekké, amelyek elzárják a
kiút megtalálását.

Az egyik
téveszme, hogy a mai magyar felsőoktatásban pusztán annak a
következményei csapódnak le, hogy az elitképzés tömegképzéssé vált, és
szükségszerű a minőségromlás, ha egy korosztálynak nem a 10, hanem az 50
százaléka kerül a felsőoktatásba. Ebben persze van igazság, csakhogy az
egyetemi közgazdászképzésbe a korosztály krémje kerül be (az idén
Szegedre 135 ponttal lehetett bejutni). Hét-nyolc évvel ezelőtt az
elsősök 5-10 százaléka bukott meg a Bevezetés a közgazdasági gondolkodás
történetébe című tárgyból, azóta a bukási ráta évről évre nő, és
ugyanabból a tananyagból, ugyanazzal a vizsgáztatási módszerrel az idei,
135 pontos csodaévfolyamnál túlléptem a 70 százalékot. Ez már nem
magyarázható a tömegesedéssel, hanem a közoktatás általános
színvonalának drámai romlását is mutatja.

A másik közkedvelt téveszme, hogy a magyar oktatási
rendszer még nem tért át az elavult, lexikális tudást adó porosz
módszerről a modern, kreativitást kibontakoztató angolszász rendszerre.
Nemrég büszkén tudatta az Oktatási Minisztérium, hogy a középiskolai
felvételiken nem lexikális tudást kértek számon a nebulóktól, hanem
különböző készségeket. Mondja már meg valaki az oktatási kormányzatnak,
hogy olyan iskolarendszerrel folytat ádáz küzdelmet, amelynek öt-hat éve
az írmagja sincs meg! A mai iskolarendszer a gyerekek tömegeinek sem
stabil tudást, sem készségeket, sem logikus gondolkodást, sem
rendszerezőképességet nem ad. Erre a korosztályra egyszerre jellemző,
hogy a tanulmányi osztályon kínlódik egy nyomtatvány kitöltésével, és
hogy képtelen történelmi háttérben elhelyezni a közgazdasági gondolkodás
csomópontjait. Felteszem, nem csak poroszos iskolai neveltetésemből
fakad, hogy elhagy a béketűrés, amikor mondjuk történelemből jelesen
érettségizett diákok sorozatban 1890 és 1963 között a legkülönbözőbb
időpontokra teszik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel idejét, vagy
évtizedes pontossággal sincs fogalmuk arról, mikor ténykedett Sztálin.
Egymástól átmásolt órai jegyzetekből zokszó nélkül megtanulnak
értelmetlen mondatokat, és el sem képzelhetem, hogy jeles érettségivel
képesek különbséget tenni olyan fogalmak között, mint szociális és
szocialista. Fájdalommal jelentem, a gyengeségekben nincs jelentős
különbség az „elitgimnáziumok” és a többi között. Az előbbiekben még
talán több szent őrült van a tanárok között, akik egy-egy tehetséges
diákot nemzetközi versenyekig is eljuttatnak, ám a nagy átlagot tekintve
nem tapasztalok érdemleges eltérést. Másik oldalról megközelítve: az
imitt-amott felbukkanó istenadta tehetségek éppúgy jönnek a kevéssé
felkapott helyekről, mint az elitintézményekből.

Az előző két téveszméből adódik egy további,
nevezetesen hogy a magyar közoktatás problémáin reformokkal lehet
segíteni. Külön tanulmányt érdemelne, hogy a kormányzati ciklusonként
egymásnak ellentmondó reformok már eddig is mennyire elgyötörték a
pedagógustársadalmat. Attól tartok, a problémák gyökere mélyebb, semmint
hogy azokon az oktatás tartalmáról és módszeréről szóló reformokkal
segíteni lehetne.

A hatékony
oktatás, nevelés lehetőségét nagyban nehezíti a gyakran instabil családi
háttér és a silány tömegkultúra. Ezekre a tényezőkre egy kormányzatnak
csekély és legfeljebb áttételes hatása van. De arra igen, hogy a
pedagógusi pálya évtizedek óta egyre jobban leértékelődik, amit a
pályaválasztó fiatalok generációi érzékelnek, és ami az orvosi, jogi,
közgazdasági, illetve a tanári szakok felvételi pontszámai közötti
hatalmas különbségekben régóta markánsan kifejeződik. Magyarán, amíg az
oktatási kormányzatok képtelenek megfordítani a kontraszelekciót a
pedagógusi pályán, addig az esetleg jól végiggondolt, több cikluson
keresztül konzekvensen végigvitt tanügyi reform is kudarcra van
ítélve.

Egy közgazdász egyetemi
oktató egyelőre nem tehet mást, rászánja magát egy szakmailag
lebutított, didaktikailag felturbósított tankönyv írására. Csak annyi
elégtétele marad, hogy tudja, ha a mai középkorúak ölbe tett kézzel
nézik végig a magyar humán erőforrás leépülését, nekik is el kell
szenvedniük a következményeket. Némileg sarkítva: a nyugdíjukat
húsz-harminc év múlva abból a társadalombiztosításból kapják majd, amit a
Kínából idetelepített textilüzemek 1 eurós órabérért dolgozó munkásai
után fizetnek.