Ma
délután 14.15 órakor, a Farkasréti temető Makovecz Termében búcsúztatják
H. Balázs Éva történészt. A jeles tudós és tanár 90 éves korában,
február 15-én hunyt el.
(Forrás: Népszabadság)

Székelyudvarhelyen született, az erdélyi táj
és sors formálta érzékenységét, fogékonyságát az ember, az emberi
iránt, s faragta ki kemény fából. A budapesti egyetemen Mályusz
Elemér tanítványa lett, tőle sajátított el módszert és
ethoszt, a levéltár, a forrás feltétlen tiszteletét és bravúros
használatát. Mályusz volt talán az egyetlen tekintély számára, akit
maradéktalanul elismert.

Igazán jelentőset mégsem a középkor kutatásában
alkotott, hanem a XVIII. század, a felvilágosodás, a szabadkőművesség
világában, ahová pedig szinte csak véletlenül került.
Berzeviczy Gergelyről írott életrajza, a
felvilágosult abszolutizmus koráról szóló monográfiája része a magyar
történetírás kánonjának. Mesteri látással keltette életre elmúlt
századok embereit, a história figurái nála hús-vér hősökként mozogtak,
értette vágyaikat, porladt testüket és lelküket. Utolsó kötetére szinte
magától értődően írta a rá jellemző címet: Életek és korok – e jelben
évtizedek előtt vagy félszáz életrajzot is szerkesztett népszerű
sorozattá. Európai rangon művelte a történetírást, ugyanúgy a történelem
tanítását. 1945-től (akadémiai kutatóintézeti éveitől megszakítva)
haláláig tanított, főként az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Áradtak
hozzá a diákok, akiknek nemcsak a múltat s megismerésének útjait mutatta
meg, de a maga példájával a függetlenség, a tartás, a (gyakran a
mindenkori hatalommal szembeni) szókimondás ritka erényét is. És a
személyességét: kevés tanár foglalkozott ezernyi növendékével oly odaadó
érdeklődéssel, a másik életén jobbítani akarással, bajban azonnal
segíteni kész erejével, s kevés tanár tudott úgy másokért felháborodni,
ha kellett, harcolni.

Mint az életben mindig, tudományos munkájában is tele
volt ötlettel, leleménnyel, furfanggal. Villámgyors gondolkodását
döbbenetes intuíció és hibátlan memória segítette, utolsó estéjéig. A
történelemben az ő hosszú XX. századának kulcsait is megtalálta: saját
kora éppoly szenvedélyesen érdekelte, mint a múlt, mint minden és
mindenki. Korának legjelentékenyebb európai történészeit ismerte és jól,
munkatársuk és vendégük volt, s ők a vendégei, olyankor is, amikor ez
nem volt szokás Magyarországon. Több szobán át kígyózó könyvespolcán a
magyar és a nemzetközi szellemi élet eleven múzeuma áll,
Braudel, Duby, Mandrou, Tapié, Wandruschka, Zöllner, Wagner,
Lesky, Klingenstein, Wangermann, Vierhaus, Bödeker, Venturi, Beales,
Taylor dedikált köteteinek sora, hihetetlen nemzetközi
tekintélyének lenyomatai. S persze a magyar pályatársak, különösen a
tanítványok munkái. Mennyit törődött velük, hánynak adott remek témát,
hozzá anyagot, összeköttetést, ösztöndíjat, megélhetést, fordítót,
szerkesztőt, kiadót – pénzt, paripát, fegyvert. Büszkébb volt a
műveikre, mint a sajátjaira.

Őbennük él tovább. Mindannyiunkban, akikre anyagtalanul
sugárzó, szenvedélyesen emberi és szuverén lénye fényt vetett.