A
grafika, a feladat és az ellenség hasonló, mint az 1848-ban volt, csak
itt már vívhatunk taktikai csatákat is, ráadásul kifoszthatjuk a
városokat. Ettől függetlenül kevésbé izgalmas, mint elődje.
(Forrás:
Index)

A Pro Libertate a Hydrogames
(vagy új, magyarosnak szánt nevén: a Huszar games) legújabb
játékszoftvere. A grafika, a feladat és az ellenség hasonló, mint az
1848-ban volt, csak itt már vívhatunk taktikai csatákat is, ráadásul
kifoszthatjuk a városokat. Ettől függetlenül kevésbé izgalmas, mint
elődje. Elég fura, de a játék futtatása után is fel tudom idézni,
mennyire vártam a Pro Libertatét. Elődje, a tavaly piacra dobott 1848
valami olyat tudott, ami máig megfejthetetlen: gyakorlatilag
vállalhatatlan grafikával és kevés eredeti ötlettel is szórakoztató
volt. Mint egy epilátor: minden számítás szerint buknia kéne egy olyan
gépnek, ami egyenként tépi ki a szőrt az emberből, mégis van rá igény.
Az 1848 a játékszoftverek epilátora volt.

A Pro Libertate már az első tesztek megjelenése előtt
híressé vált, ugyanis eleinte úgy tűnt, ez a játék hivatott arra, hogy
lebuktassa a Windows rejtett hibáit. Három gépre telepítettük fel a
szerkesztőségben, és mindhármon bedőltek a böngészők alatt látható
karakterek a játék futtatása után. Cikket írtunk, amire tucatjával
érkeztek az olvasói levelek, mindannyian hasonló problémát észleltek. A
Huszár games első közleménye szerint az egész a Windows hibája, aztán
elismerték, hogy inkább az övék.

Egy nappal az első tünetek után már meg is jelent egy
javítás a programhoz. Ezt letöltöttük, és valóban, minden helyreállt,
igaz, a játékban ezután az ü és ű betűk helyén következetesen a „$”-jel,
az ö és ő helyett pedig a @ jelent meg. Az a f@ hogy m$k@dik.

Aztán kiadták a játék javított, 1.01-es verzióját, ezt
letöltve már helyreállt a rend, nem dőltek be a karakterek, és eltűntek a
kukacok is.

A Pro Libertate nem is
egy játék, hanem egyszerre kettő: nem csak a Rákóczi-szabadságharcot,
hanem az amerikai függetlenségi háborút is újravívhatjuk, ami, ugye, kit
érdekel. Egy ilyen jellegű program legnagyobb erőssége az érzelmi
kötődés, Rákóczi gondjaiba még bele tudom élni magamat, Washingtonéba
már kevésbé, és azt se tudom, hogy hívták az amerikai haverjait. Én nem
fogok teadélutánt tartani!

A játék
próbakörrel indul, vagyis körökkel, jó sokkal, annyira sokkal, hogy húsz
perc után eluntuk a tanulást. Mivel a szoftver már a kiképzés legelején
figyelmeztet arra, hogy a dokumentációban úgyis minden le van írva,
kiléptünk a programból és megnyitottuk a .doc fájlt. Na igen, 28 oldal.
Inkább kezdjünk bele, aztán majd menet közben.

A játék felépítése hasonló, mint az 1848-nak, a
készítők láthatóan csak pár ponton nyúltak az elődhöz. A Pro
Libertatében megjelenik például a befolyásolás: különféle városok és
falvak elfoglalásával jutunk pontokhoz. Ez azért fontos, mert csak akkor
tudunk seregeket gyűjteni, ha képesek vagyunk befolyásolni.
Ugyanezekkel a pontokkal szerezhetünk külföldről ágyúkat, gyorsíthatjuk a
seregek kiképzését, terjeszthetünk rémhíreket az ellenség köreiben.

Ez utóbbival a császáriak is
rendszeresen élnek, a legviccesebb az, amikor a jóval több mint száz
erőd, vár, város a magyaroké, egyetlen ellenséges csapat maradt már
csak, amelyik Fiuméban várja sorsa beteljesedését, a kör elején pedig
közli a gép, hogy rémhírek terjesztése miatt esett a magyar seregek
morálja. Gyávák.

Újdonság még, hogy
a csatákat megvívhatjuk mi magunk is. Az előző részben elég egyszerű
volt a harc, ráirányítottuk az egységeket az ellenségre, előugrott egy
ablak, a gép pedig kiszámolta – az erőviszonyokat, a morált és a
vakszerencsét figyelembe véve –, hogy melyik csapat nyer. Az újdonságban
kinagyíthatjuk a csapatokat, az egységeket pedig egyenként
irányíthatjuk, ami elsőre jónak tűnik, pedig nem az. A kinagyított
állapot nem különösebben látványos, ahogy az egész játék sem az, de
körökre osztott módban még megbocsátható az évtizedes grafika. Akció
közben viszont már hiányoznak a látványos elemek, ráadásul az egész
irányítás nehézkes, arról nem is beszélve, hogy a két nézet közti váltás
közben annyit tölt a program, hogy rendszerint ilyenkor melegítettem
meg, majd fogyasztottam el a pizzám egy-egy szeletét.

A töltés amúgy is a játék egyik
erőssége, a körök között hosszan gondolkozik a program, amit a leírás
szerint úgy tudunk felgyorsítani, ha másodpercenként 25 képkockáról
15-re korlátozzuk magunkat. Ilyenkor tényleg kevesebbet várat a gép,
viszont erősen szaggat a kép, amikor görgetem a térképet. A tökéletes
megoldás: játsszunk 25 képkockával, aztán a kör vége előtt állítsuk ezt
15-re, majd az irányítás visszaszerzése után kapcsoljunk újra 25-re.
Pofonegyszerű és felhasználóbarát.

Igazából nem is értem, hogy mit tölt ennyi ideig a Pro
Libertate. A grafika – ugye – olyan, amilyen, ehhez képest a fél
gigabájt memóriával megerősített gépen sem volt különösebben fürge a
program. Pedig van még egy 2400 megahertzes Celeron és egy Geforce
5500-as is a gépben, jó, elismerem, egyik sem nagy szám, de 1996-ban még
mindegyik az lett volna.

Újdonság,
hogy az egységek kiképzésére nem kell heteket (azaz köröket) várni,
azonnal megjelennek, amint megrendeljük őket, viszont teljesen hülyék. A
tapasztalatuk 30 pont, 50 alatt azonban majdnem használhatatlanok, csak
arra jók, hogy lemészárolják őket. Eleinte tehát kiképzés módban kell
tartani az újoncokat, viszont körönként csak egy pontot nő a
tapasztalatuk, így majdnem fél éven keresztül rejtegetni kell őket az
ellenséges csapatok elől. Pár befolyáspontért cserébe elvileg meggyorsul
a kiképzés, a tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy így is csak egy
egységgel lesznek értelmesebbek körönként.

Ehhez jön még hozzá, hogy a játékmenet amúgy is
túlságosan lelassult. Az elődben óriási csatákat vívhattunk a
főseregekkel, Bécs falai alatt egyesítettük Görgey és Bem csapatait,
akik heteken át tartó ütközetek és folyamatos erősítés után végül
legyőzték a császáriakat. A Pro Libertátéból hiányoznak ezek a nagy
pillanatok, komoly csatába alig futunk bele. Leginkább az a jellemző,
hogy valamelyik szerencsétlen öngyilkos-kommandó 300 lovassal megjelenik
a magyar területek közepén, pont a hétezer gyalogost, háromezer huszárt
és 108 ágyút tömörítő legerősebb seregem mellett, hogy aztán két
kattintással később nem maradjon belőlük semmi.

Egyébként is elég hülyék a gépi játékosok, a már
említett kósza csapatokon kívül nem nagyon találkozunk komolyabb
sereggel, és jellemző, hogy a főerőket is le tudjuk kötni 50 lovassal.
Amíg a császáriak a hősi halott huszárokat üldözik a magyar seregekkel
szépen, lassan elfoglaljuk az összes jelentős erődöt.

A helyben maradt ellenséges
csapatok többnyire bemenekülnek valamelyik várba, és ott várják, hogy
szétbombázzuk ésvagy kiéheztessük őket. Ez utóbbi a leghatásosabb
fegyver, az erődöt közre kell fogni két egységgel, ostromra állítani a
tevékenységet, aztán várni. Várni, várni, várni, várni. Egy erőd akár
11-12 hónapig is kitart, ami ugye akár 50 hetes várakozást jelent,
viszont még mindig ez a leggyorsabb megoldás.

Persze gyárthatnánk ágyúkat is, azokból viszont
legalább 50-60 kell, hogy minden körben meggyengítsük egy ponttal a
várfalakat, ami 8-as szint mellett nyolchétnyi veszteglést jelent.
Viszont az ágyúk csak féléves kiképzés után lesznek bevethetőek, és a
készleteket figyelembe véve amúgy is legfeljebb 4-5 erős egységet tudunk
összeszenvedni 2-3 óra játék alatt, ami semmi a legalább 50 erőddel
szemben. Ugyanakkor párszáz kiképzetlen parasztot semmi perc alatt
legyártunk, odaküldjük őket a várhoz, aztán már nincs is más dolguk,
mint várni.

Így viszont meghal a
játék: egy idő után azt vesszük észre, hogy az összes ellenséges csapat
bemenekült valamelyik várba. Az egyetlen megfelelően kiképzett és
ágyúval felszerelt seregünk a fontosabb célpontokat rombolja, mint
például Bécset vagy Olmützöt, a térkép egésze viszont meglehetősen
statikus képet mutat: csapataink 99 százaléka valamelyik erőd mellett
vesztegel, arra várnak, hogy éhen halljanak a bentiek. Ha elpusztultak a
gonoszok, mehetünk a következő erődhöz, hogy ott is várjunk pár
hónapot.

A történelmi események
elvileg befolyásolják a játékmenetet. Augusztusban lelépnek a parasztok
dolgozni. XIV. Lajos időnként küld egy kis pénzsegélyt. A seregeink
időnként bepiálnak, máskor kurváznak, és ezért nem haladnak, de van,
hogy le kell fűrészelni valamelyik fontosabb tábornok lábát, ami
úgyszintén visszaveti a lelkesedést. A történelmi fordulópontok,
akadályok, segítségek viszont nem érezhetők különösebben a játékmeneten,
a körök végén ugyan megjelennek a hírek, de egy idő után már el sem
olvassuk ezeket, inkább nekiveselkedünk a következő kör
mozdulatlanságának.

A Pro Libertate
felvonultat pár újítást, elődjéhez, az 1848-hoz képest, ezektől viszont
csak gyengébb lesz a játék. Kevesebb akció, kevésbé pörgős játékmenet,
több lehetőség, talán túlságosan sok is. A grafika valamivel
vállalhatóbb lett, viszont ez a kategória már az előző játékban sem
számított, nem ezért szerettük. A Pro Libertate legerősebb pontja talán a
zene. Minden más szempontból viszont sokkal jobbnak tűnik a szintén
ingyen letölthető 1848.