A
kulturális miniszter bejelentette, hogy a kormány tandíjat vezet be a
felsőoktatásban. A pokol a bejelentést követő második percben
elszabadult, és azóta is áll a bál – írta Kovács Zoltán az
ÉS-ben.

A kulturális miniszter a hét
elején bejelentette, hogy a kormány tandíjat, hivatalos nevén
fejlesztési részhozzájárulást vezet be a felsõoktatásban.
Fizetniük elõször a tanulmányaikat jövõre
kezdõknek kell, méghozzá 2008-tól, elsõ évük
tanulmányi eredményének függvényében. A miniszter azt is bejelentette,
hogy 2008 szeptemberétõl az alapképzésben százötezer, a
mesterképzésben százötvenezer forintot kell évente fizetni.
Ettõl az intézmények plusz-mínusz ötven százalékkal
eltérhetnek, így az alapképzésben havonta legkevesebb
négyezer-háromszáz, legföljebb pedig tizenháromezer-egyszáz forintot
kell fizetni.

A pokol a bejelentést
követõ második percben elszabadult, és azóta is áll a bál.
Amint ilyenkor a magyar vitakultúrában lenni szokott, a vitázó felek
egyike – most épp Pokorni Zoltán exminiszter – azonnal szójátékot dob
be, rövidíti a fejlesztési részhozzájárulást FER-ré, és ezzel a
lendülettel kifejti, hogy a FER az nem fair.

A tandíj a magyar felsõoktatás neuralgikus
pontja. Ez akkora közhely, mint az, hogy Shakespeare világhírű drámaíró
volt. Nyilván kideríthetõ, hogy miért, de tény, ami tény: a
magyar közgondolkodásban a tandíj sohasem egy pénzben meghatározható
szolgáltatás valamilyen ellenértéke, errõl szó sincs: nálunk a
tandíj, bármilyen változatában büntetés. Pönálé. Sõt:
szégyen! Aki tandíjat fizet, az nem lehet jó ember.
Elképzelhetõ, hogy mint sok minden másnak, ennek is
Kádár-kori elõzménye van, amennyiben a
felsõoktatást is besorolták az ingyenesen
élvezhetõ állampolgári jogok közé – elõtte,
persze, jól megszűrték, hogy mennyien is élvezhetik az ingyenesség
áldását -, akik aztán élvezték, azok élvezete maradéktalan volt,
gyakorlatilag nem kellett fizetni egy fillért sem. És ingyenes volt a
felsõoktatás persze annak a sok tízezer sikertelenül
felvételizõnek is, akik azért maradtak ki a
felsõiskolákból, mert a felvehetõ létszám a
szocialista tervgazdálkodás része volt, jogászból például 1974-ben –
amikor felvételiztem – tizenhétszeres volt a túljelentkezés, a
jelentkezõk túlnyomó többsége falakon kívül maradt,
tandíjmentességük tehát volt ugyan, de nem tudtak élni vele, alighanem
egy életre szólóan elvi jellegű maradt.

Ma ilyen állapot elképzelhetetlen, a
felsõoktatásban a korábbi létszám sokszorosa tanul, a
felvételizõ esélye sokkal nagyobb, ehhez a létszámhoz magától
értetõdõen forrás kell, de ez a tandíj
megközelítésének mégis kevésbé fontos vonatkozása. A tandíj funkciója
ugyanis egyáltalán nem az, hogy eltartsa az egyetemet, mert ez az összeg
az egyetemi működés igen csekély részét képezi. Valódi funkciója az,
hogy a piaci viszonyokon alapuló szerzõdésszerű
értékszolgáltatás elemeit bevigye az egyetem falai közé,
közelebbrõl a tanár-diák viszonyba. A befizetett tandíjjal
szemben, még ha nem értékarányosan is, de mégiscsak egyetemi
szolgáltatás szerepel, amire a tandíj befizetésével a diáknak
jogosultsága keletkezik, és azt ilyenformán meg kell kapnia. Ha úgy
tetszik, kikényszeríthetõvé válik, legalábbis
kikényszeríthetõbbé, mint most, amikor a díjat az állam
állja. Amúgy önmagában is álságos, félrevezetõ és hazug ez a
„fejlesztési részhozzájárulás” elnevezés, ugyanis a lényeget fedi el: ez
ugyanis tandíj, valamilyen szolgáltatásnak az ellenértéke. Miért
szégyen ez? Olyan, mint a hanyatló szocializmus hazugsága, amikor már
megjelent a munkanélküliség, de a hivatalok szigorúan nem
munkanélküli-segélyt, hanem ún. elhelyezkedési segélyt folyósítottak,
kifejezve ezzel is, hogy a szocializmusban nincs munkanélküliség, és ha
mégis van, az elhelyezkedés lehetõsége adott, sõt
közeli.

A Fidesz alelnöke, Pokorni
Zoltán továbbá úgy nyilatkozott, nem sportszerű azt ígérni a választások
elõtt, hogy mindenki számára ingyenes lesz egy diploma
megszerzése, majd fizetõssé tenni azt mindenkinek. „Az, amit
itt papírra vetettek, nem szolgálja a felsõoktatás
minõségét és az ország javát, mert eltántorítja, elhessegeti a
gyerekek jelentõs részét a felsõoktatástól –
jelentette ki a korábbi oktatási miniszter, és úgy véli: a rendszer a
félelemre, a fizetéstõl való félelemre épít. Ha a kormány
terve megvalósul, az egyetemisták alig nyolc százaléka tanulhat ingyen a
jelenlegi ötven százalék helyett” – tette hozzá a politikus.

Pokorni elsõ gondolata
igaz: nem sportszerű ígérni, aztán be nem tartani. De nyilván azt is
látja, legföljebb nem beszél róla, hogy mibe torkollhat a
szavazatgyűjtési megfontolásokból meghirdetett és a társadalmi
közérzetet jótékonyan befolyásolni rendelt tandíjmentesség. Részben a
fizetési kötelezettségek fönt említett áttekinthetetlenségébe,
másfelõl pedig a „gyerekek” tandíjmentessége az egyik
legbiztosabb garanciája a felsõoktatás
leértékelõdésének, harmadszor ez nem más, mint egy egész
korosztály intellektuális lekezelése, de ami ennél rosszabb, mesterséges
kiiktatása a korszerű, piaci szemléletű gondolkodásnak. Nem is
érthetõ pontosan, mit jelentenek ezek a szavak: „a rendszer a
félelemre, a fizetéstõl való félelemre épít”. Aki nem képes
tandíjat fizetni, azt szociálisan segíteni kell, de a
felsõiskola maga nem szociális, hanem oktatási intézmény.
Mindezeken túl, tandíj, vagy tágabb értelemben diákoktól
beszedhetõ pénz korábban is volt, hogy a legrosszabb
megoldásról, a diákhitelrõl már ne is beszéljünk, ami
voltaképp a tandíj fedezete volt mindaddig, amíg a Fidesz a tandíjat el
nem törölte, mert attól kezdve ez a hitelfajta a világ
legigazságtalanabb sörpénze volt, amit egyformán kapott rászoruló és nem
rászoruló, szomjas és nem szomjas. Hogy az igazságtalanság teljes
legyen, ennek kamatait az állampolgár fizeti vissza.

Úgy nem lehet bevinni az egyetemre korszerű,
értékarányos szolgáltatási elemeket, de pláne nem az erre
épülõ szellemet, hogy a közélet különbözõ fórumain
minden pillanatban elátkozzák ezeket, a versenyszellemet valami
tragikus félreértés folytán szembeállítva a szolidaritással, a piaci
gondolkodást „fékezett habzású neoliberalizmusként” emlegetve. A helyzet
tragikuma, hogy újabban már a szabad demokraták nehezményezik a
tandíj-törvényt, sõt, ha már oktatási pénzeknél tartunk,
Magyar Bálint volt miniszter egyik utolsó intézkedéseként a rektorok
javadalmazásának jelentõs növelését szorgalmazta, ez azóta
több egyetemen meg is történt.

Ez a
szégyen, nem a tandíj!

A törvény
szerint az új rendelkezés a központi költségvetést nem érinti, a
hozzájárulás az intézményeknél marad. Az oktatási és kulturális
miniszter közölte: a befolyt összeg legkevesebb egyharmadát, maximum
ötven százalékát kötelezõen tanulmányi ösztöndíjra kell
fordítani.

Ez nagyon helyes. Annyit
azonban jegyezzünk meg, nálunk az egyetemi ösztöndíj is
diszfunkcionálisan működik: nevével ellentétben az égadta világon
semmire sem ösztönöz, gyakorlatilag szociális segélyként működik.
Ebbõl pedig az következik, hogy nem kellene megállni a
tandíjnál, lenne teendõ az ösztöndíjak ügyében
is.