Kékesi Bernadett
cikkében egy 100 évvel ezelőtt, 1906-ban datált osztálykönyvet mutat be,
melyre a helyi alsó tagozatos általános iskolában bukkantak
rá.

Alsópetény község neve csak
azoknak cseng ismerősen, akik már jártak a Nyugat-Cserhát völgyében
fekvő kicsiny szlovák nemzetiségű faluban. Nehéz feledni a Kőhegy
lábánál, festői környezetben található települést, amelynek egyik
birtokosa, Werbőczy István, országbíróként itt írta a híres
Hármaskönyvet, a Tripartitumot.

Cikkem témája azonban nem ez az évszázadokon keresztül a
nemesség jogalapjául szolgáló dokumentum, hanem egy másik, egy 100 évvel
ezelőtt, 1906-ban datált osztálykönyv, melyre a helyi alsó tagozatos
általános iskolában bukkantak rá.

Terman Ildikó, az iskola igazgatója nevetve meséli a
részleteket: Új szekrényt kapott a nevelőtestület, s a régiből raktuk át
a fontos dokumentumokat az újba, amikor kezembe akadt ez a régi kötésű,
impozáns betűkkel címzett napló. Azt hittem, nem látok jól, amikor
megnéztem az elején az évfolyamjelzést: 1906/07-es tanévre szólt. Utána
még egy meglepetés ért, mert osztálytanítóként az a Kozelka Alajos
szerepelt benne, aki nem más, mint a saját
dédnagyapám.

A napló az Alsópetényi
Római Katolikus Elemi Népiskola I-VI. osztálya számára készült
iskolalátogatási, osztályozási és mulasztási napló. Az elején található
iskolalátogatási részből kiderül, hogy összesen kilenc ízben
ellenőrizték a tanév folyamán az itt folyó munkát, s a megjegyzések
szerint: „A tanítás rendben folyt.”

A tanulók nevét végigtekintve az első érdekesség, hogy
az osztálytanító úr két leánygyermeke, Kozelka Mariska és Kozelka Ilonka
is az iskola tanulója volt. A tipikus alsópetényi nevek (Kucsera,
Laluja, Terman, Janek, Piszár, Fedor, Kosztolnik) között felfedezhetjük
az Adreánszky-t is. A falu híres szülöttének, a neves botanikusnak, báró
Adreánszky Gábornak két testvére, Lenke és Sándor is bejegyzett
magántanulói voltak az iskolának. Sándor később maga is a tudományok
doktorává vált.

A tanulók
összetétele, származásukat tekintve meglehetősen vegyes volt, amint az
kiderül az édesapák neve mellett feltűntetett foglalkozásokból: a báró
és körjegyző mellett napszámosok, földművesek, cselédek gyermekei is
helyet kaptak az intézmény padjaiban.
Az osztályozási napló
rész jelzi, hogy három évharmadra osztódott a tanév, melyet a nyári,
karácsonyi és húsvéti szünidők indokoltak. A tantárgyak között olyan
elnevezések szerepeltek, mint fejszámolás, jegyszámvetés, szépírás,
testgyakorlás. De osztályozták az előmenetelt is, akár csak a hit- és
erkölcstant.

Az osztályzati számok
azt mutatják, hogy az akkoriban élő gyerekek az 1-es osztályzatért
küzdöttek, ha a legjobbak akartak lenni. A szöveges elnevezések
némelyike mosolyra készteti az olvasót, mert pl. magaviseletből a hármas
osztályzat hivatalosan „tűrhető”-nek, míg szorgalomból az egyes
„ernyedetlen”-nek számított.

A
tanév végeztével már akkoriban is elmaradhatatlan volt a „statisztikai
kimutatás”, melyet az osztálykönyv legvégén, alapos részletességgel
kellett a királyi tanfelügyelőséghez beterjeszteni. Túl a tanköteles
gyermeklétszám adatain, nembeli megoszlásán regisztrálni kellett, jár-e a
korabeli szakmai folyóirat, a Néptanítók Lapja.

A taneszköz listából kiderül, hogy rendelkezik-e az
iskola az Osztrák-Magyar Monarchia térképével vagy telluriummal. Említés
esik az ún. kanonica vizitáczióról is, amely még ezekben az években sem
veszített jelentőségéből. Ezek az egyházlátogatási naplók, az azokban
részletesen leírt tapasztalatok adnak képet a ma olvasójának az
egyházközségek életéről. Ami pedig az oktatást illeti, a vizitáczió
döntött arról, hogy a tanító köteles-e segédtanítót tartani, s ha igen,
milyen juttatások és javadalmazások fejében.

A százéves osztálykönyv mellett előkerült a szekrény
mélyéről egy 1931/32-es évjáratú Anyakönyvi Napló, egy 1936/37-es
Haladási Napló és Tanmenet is. Ez utóbbi kézbevételekor pedig én
hatódtam meg, mert a Tanmenet készítője Kékesi Ferenc, Alsópetény
kántortanítója, az én nagyapám, akit sajnos korán bekövetkezett halála
miatt sosem ismerhettem meg személyesen, csak képről. Még ma is ott lóg a
nagyszülői ház szobájának falán az a tabló, amelyen a Csurgói Állami
Tanítóképző–Intézet 1932/33-ban végzett V. évfolyamos tanulói között ott
mosolyog ő is.

E cikk megírásával
tiszteleg neki a nyomdokaiba lépett, tanítóvá vált unokája és Kozelka
tanító úr dédunokája, Terman Ildikó.