Forradalomról
tabuk nélkül – 1956 címmel jelent meg a közelmúltban Paul Lendvai új
könyve.
(Forrás: Népszabadság)

Az
’57 óta Ausztriában élő újságíró a németül és angolul is olvasható
kötet kapcsán beszélt a lapnak az ötvenéves múlt arcairól, és az
ünneplést nehezítő, „deprimáló” jelenről.

– Meglepő a cím: „tabuk nélkül”. Tizenhat
évvel a rendszerváltás után miféle tabukra
utal?

Az nyilvánvaló,
hogy a Kádár-rendszer 33 éve alatt tabu volt ’56-ról beszélni; a
Nyugatból való kiábrándulás és a Kádár-korszak koncessziói mély álomba
ringatták a társadalmat, és a többség meg is kötötte ezzel a maga
békéjét. A „néma hagyomány” időszaka után, a rendszerváltozással
kezdődően a forradalom története a belpolitikai összetűzések
középpontjába került, vagyis politikai aprópénzre váltották. Az alapvita
persze Nagy Imréről szólt: ő a kommunisták között áruló volt, mert
nemcsak saját személyisége, de ideológiája határain is túlment, a másik
oldalon viszont sosem bocsátották meg neki, hogy a munkásmozgalomban
nőtt fel, és hogy utolsó pillanatáig kommunista és patrióta volt –
egyszerre. Még ma is tabu arról beszélni, hogy Nagy Imre a KGB
jogelődjének, az NKVD-nek a tisztje is volt az emigráció éveiben, és
embereket juttatott kivégzőosztag elé. Az erről szóló iratokat ’89-ben
az MSZMP Központi Bizottság is megszerezte, így próbálta Grósz Károly
megakadályozni Nagy Imre rehabilitációját. Mindenki viszi tehát magával a
múltját, de ez nem változtat azon, hogy Nagy Imre tétovasága ellenére
is igazi hősként viselkedett élete utolsó heteiben.

– Hasonló ellentmondásokról,
esetlegességekről a szabadságharcosokkal foglalkozó részben is sokat
ír…

– Mert nagyon nehéz
egyértelműen megítélni, hogy hol kezdődtek a szabadságharcosok, és hol
végződtek a katonák, illetve a párt. Néha egészen apró dolgokon múlott,
hogy kiből lett áruló, és kiből hős, sokakat a véletlen sodorta a
történelem kellős közepébe. Arról sem szokás beszélni, hogy a
szabadságharcosok között is mély különbségek voltak, sőt sajnálatos
módon még gyűlöletre is akadt példa. Elég csupán Pongrácz Gergely és
Iván Kovács László esetére utalni, utóbbi a Corvin köziek első
parancsnoka volt, ma róla csak egy egészen pici tábla tesz említést,
miután a Pongrácz testvérek letaszították őt posztjáról. Tabu még
beszélni arról is, hogy sokan egymásra vallottak, amikor az életükről
volt szó. A Nagy Imre köré csoportosult, párton belüli kommunista
entellektüelleket és funkcionáriusokat sem lehet említés nélkül hagyni:
Donáth Ferencnek és Losonczy Gézának történelmi szerepe volt, akár Nagy
Imre élő lelkiismereteként is tekinthetünk rájuk. Vagy azok a
sztálinizmusból kijózanodott vagy eleve szabadlelkületű írók, Háy Gyula
és Déry Tibor például, akik szembe mertek nézni önmagukkal és a
helyzettel. Noha átéltem, engem a mai napig elbűvöl ’56. A könyvvel azt
akartam megmutatni, milyen bonyolult, mégis, milyen szép volt 1956.
Ilyen soha korábban még nem történt: öt nap alatt egy teljes rendszer a
darabjaira esett szét. Fantasztikus kihívás egy történésznek és egy
publicistának egyaránt, hogy megpróbálja a szálakat
követni.

– A Szabad Európa
Rádió erősen vitatható magatartásával külön fejezetben foglalkozik, és
világossá teszi: a nyugati intervenció irreális várakozás volt, a
szovjeteké elkerülhetetlen.

– A Szabad Európa szerepét nem lehet eléggé kiemelni
Nagy Imre tragédiájával kapcsolatban. Amikor följöttem a pincéből az
Üllői út és a Liliom utca sarkán, a Kilián laktanyától pár méterre,
sosem feledem, azt mondta nekem egy fiatalember: azt hallotta a
rádióban, hogy az amerikai csapatok éppen most lépik át a határt. Ezt
ugyan így sosem mondta a Szabad Európa Rádió, de valahogy azt a
benyomást keltette, hogy komoly nyugati segítség közeleg. Ehhez képest
világos: Amerika cinikus propagandakampányt folytatott a Szovjetunióval
és gyarmati országaival szemben, anélkül, hogy bármit is terveztek
volna. Tudták ugyanis, hogy egy atomháborút kockáztatnának, ha
beavatkoznának. A rádióadások félrevezették a közvéleményt, elsősorban a
fiatalokat. Ez a forradalom eleve kilátástalan volt, de nem közvetlenül
és önmagában váltotta ki a szovjet beavatkozást. Én is hittem, hogy van
esély egy demokratikus szocializmusra, de a szovjet vezetés nem adhatta
fel egész gyarmati birodalmát. Ma már tudjuk, hogy november 2-án
Hruscsovék csak azon vitatkoztak Titóval, hogy miként fojtsák el a
forradalmat, és Kádár vagy Münnich legyen-e az ellenkormány feje. ’56 a
csodálatos kilátástalanság forradalma volt.

– Most délután van, a Kossuth tértől néhány
méterre beszélgetünk, a szónoklatok tisztán idehallatszanak. Milyen
érzéseket váltanak ki a mostani események
önből?

– Amit látok,
deprimál. Ez nem forradalom, hanem egyes csoportok valamiféle szabad
tevékenysége, amely árt a nemzet tekintélyének és a magyar
parlamentarizmusnak. Persze a kormánynak is, de a miniszterelnök beszéde
nekik többet ártott. A legtöbbet viszont az ellenzéknek árt mindez.
Mert nekik tudniuk kellene, hogy demokráciában egy kormányt csak
szavazócédulával lehet leváltani, nem baseballütőkkel. Kritizálni persze
bárkit lehet, de amikor a nemzetiszocializmust idéző listákat olvasnak
fel a téren zsidónak gondolt politikusokról, akkor ettől egy
demokratikus ellenzéknek világosan el kell határolnia magát. Nem lehet a
rasszizmusból csak egy kiskanálnyit enni, utána pedig túrós csuszát –
az nem megy együtt. Én az életemet kétszer köszönhetem Nagy Imrének.
’53-ban kihozott az internálótáborból, ’56-ban pedig, ha lett volna az
a támadás a Corvin köznél, amit a szovjetek akartak, akkor százával,
ezrével ölték volna meg az embereket, és talán engem is. Ezért mélyen
elítélem azokat, akik valaha mocskot szórtak erre a forradalomra, a
magyar társadalmat félrevezették, ma pedig föllépnek, mint ’56
eszméinek zászlóvivői, és egy demokratikusan választott kormány ellen
agitálnak. Nem akarok neveket mondani, mindenki tudja, hogy kikről
beszélek. Ez nem tesz jó benyomást külföldön sem. Lehangoló látni, hogy
’56 belső lényegét, tisztaságát mennyivel jobban értékelik Nyugaton,
mint itthon.