Az Esélyt
a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány munkatársai a szegregáció
leküzdése ellen nyílt levélben fordultak a miniszterhez.

Népszabadság • Mohácsi
Erzsébet • 2007. január 4. Ujlaky András • 2007.
január
4.
  
  
  

2006-ban
nyertek pert először iskolai szegregációs ügyben az EU-ban, mégpedig
Miskolc város önkormányzata ellen. A Debreceni Ítélőtábla jogerős,
másodfokú ítéletben elmarasztalta az önkormányzatot, mivel egyes
oktatásszervezési határozataival és intézkedések elmulasztásával
megsértette a roma gyerekek egyenlő bánásmódhoz való
jogát.

Az önkormányzat
dokumentálhatóan olyan helyzetet hozott létre (és tart fenn ma is!),
melyben egy-egy iskola roma diákjai az iskolán belül külön épületben
tanulnak, és a nekik nyújtott szolgáltatás gyengébb, mint amit a
főépületben nyújtanak. Az önkormányzat nemcsak változtatni nem kíván
ezen az elítélt gyakorlaton, de a roma gyerekek elkülönítésére
fölhasznált épületek felújításával még jelentős kiadást is vállal a
szegregáció konzerválása érdekében. Hiába a bírósági ítélet, hiába a
szülőkkel való együttműködés, a civil összefogás, az Oktatási
Minisztériumtól kapott eddigi támogatás, úgy tűnik, ma egy polgármester
akkor is megingathatatlan, ha törvénytelen gyakorlatot folytat. Káli
Sándort nagy többséggel választották újra polgármesternek a
miskolciak.

Az Oktatási és
Kulturális Minisztériumhoz fordultunk (bár Hiller István miniszter úrig
nem sikerült eljutnunk), és személyesen is, levélben is többször
igyekeztünk föllépni a bírósági ítélet olyan értelmezése ellen, hogy egy
önkormányzat a mai szűkös időkben az adófizetők 122 millió forintját a
cigány gyerekek elkülönítésének fenntartására költse – példát adva más
önkormányzatoknak is.

Választ
hónapok óta nem kaptunk.

Ma
Magyarországon minden ötödik roma gyerek szegregált iskolában tanul. Úgy
is fogalmazhatnánk, hogy az iskolák 25-30 százaléka törvénytelen módon
szegregálja a roma gyerekeket, miközben az előző kormányzati ciklusban
egy sor intézkedést hoztak az integráció
előmozdítására.

Magyar Bálint
2002-ben a valóban sokkoló 2000. évi PISA-jelentés tanulságaiból indult
ki, mely szerint a magyar gyerekek jelentős része az általános iskolát
súlyos hiányosságokkal végzi el, és az iskolarendszer növeli a szociális
szakadékot. Nem rejtegette a problémákat, hanem inkább hozzálátott a
reformhoz. A hátrányos helyzetű és roma gyerekek problémáival foglalkozó
miniszteri biztost nevezett ki a fiatal, elkötelezett, koncepciózus és
karizmatikus Mohácsi Viktória személyében. A miniszter és a miniszteri
biztos személyéhez egy sor fontos reform fűződik:

1. A gyerekek védett csoportját újra definiálták. A
védettség nem az etnikai hovatartozás szerint jár (ami sokszor nehezen
állapítható meg, és sok esetben megalázó helyzetekhez vezet), hanem a
szülők alacsony iskolai végzettsége szerint (nem csak roma
gyerekeknek!).
2. Megszüntették azt a „cigány felzárkóztató
fejkvótát”, mely kifejezetten jutalmazta a roma gyerekek
elkülönítését.
3. Létrehozták az Országos Integrációs
Hálózatot, mely integrációs fejkvótával, a pedagógusoknak nyújtott
képzésekkel, a jó példák, módszerek terjesztésével támogatja a hátrányos
helyzetű gyerekek integrálását.
4. A közoktatási törvény
módosításával tilalom alá vették a hátrányos helyzetű gyerekek
diszkriminációját és szegregációját.
5. Megtették az első
lépéseket annak a gyakorlatnak a felszámolására, mely a roma gyerekek
jelentős részét a szellemi fogyatékosoknak fenntartott, eltérő tantervű
iskolákba és tagozatokra száműzi. (Magyarországon a fogyatékosnak
nyilvánított gyerekek aránya az EU-átlag háromszorosa!)
6.
Lépéseket tettek annak érdekében, hogy az óvodai fejlesztésre leginkább
rászoruló gyerekek ne maradjanak ki az óvodai
nevelésből.

A Magyar Bálint vezette
minisztérium valóban az iskolás gyerekeket tekintette célcsoportnak, s
ezzel gyakran szembekerült a pedagógusok, gyógypedagógusok és az
önkormányzatok partikuláris érdekeivel. Ez a politika és az annak
megfelelő törvénykezés megfelel az EU elvárásainak, előírásainak, és
elindította azt a folyamatot, melynek eredményeként minden gyerek olyan
kompetenciákkal hagyhatná majd el az iskolapadot, melyek alkalmassá
teszik a XXI. század munkaerőpiacán való
helytállásra.

Azt remélhettük, hogy
az újraválasztott kormány, függetlenül attól, ki a miniszter, csak ezt a
nyilvánvalóan helyes politikát folytathatja. Van mivel folytatni,
hiszen sok lépés hiányzik még ahhoz, hogy ez a politika igazán
eredményes lehessen.

A teljes körű
kompetenciamérésekből rövidesen kiderül, melyik iskola milyen hatékonyan
működik. Ha kötelezővé és általánossá válik a szülők iskolai
végzettségének lekérdezése, könnyen megállapítható lesz a hátrányos
helyzetű gyerekek koncentrációjának hatása: az összefüggés a
hatékonyság, a hozzáadott érték és a hátrányos helyzetű gyerekek aránya
között. A hozzáadott érték ellenőrzése és publikálása lehetővé tenné,
hogy a szolgáltatásért fizető állam a nem kielégítő szolgáltatást nyújtó
intézmények esetében beavatkozzon, s a rossz hatékonysággal működő, az
esélyegyenlőségi előírásokat be nem tartó szolgáltatókat
szankcionálja.

De vajon tényleg ezt
az utat akarja folytatni a második Gyurcsány-kormány?

Amit eddig láttunk, az nem megnyugtató. Közvetlenül a
választások után néhány neves üzletember, társadalomtudós, pedagógus,
roma és jogvédő szervezetek vezetői levelet írtak a kormányfőnek, kérve a
megkezdett közoktatási és esélyegyenlőségi reform folytatását. Erre a
levélre a miniszterelnök úr nem reagált.

A Mozgó Világ 2006/8. számában közölt beszélgetés
keretében Kertesi Gábor – miként az elmúlt tizenvalahány évben már
sokszor – felhívta a figyelmet a közoktatás válságára, az
aluliskolázottságra és a foglalkoztatottság ezzel összefüggő alacsony
szintjére, ennek társadalmi és nemzetgazdasági következményeire,
valamint a pedagógusképzés elmaradottságára: „1985 óta tartósan 20-22
százalékon megrekedt az aluliskolázottsági hányad… az oktatási
rendszer beleütközött a hárommillió koldus leszármazottaiba, akikkel nem
tud mit kezdeni”. Érdekes ideidézni a miniszter úr válaszát: „Kertesi
Gábor elemzése engem is mellbe vágott, többet kellene hallanom
minderről, hogy ne csak halljam, hanem értsem is. Mert annyit most is
értek belőle, hogy mindaz, amit elmondott, nagyon érdekel. Csak nem
tudom, hogyan kellene hozzákezdeni…” Hát ez szomorú, és elég meglepő
is, miután a miniszter úr eredeti foglalkozása szerint tanár, és több
évig volt az OM államtitkára.

Nos, a
fentiek alapján azt mondhatjuk a tanácstalan miniszternek: Magyar
Bálint már „hozzákezdett”, csak folytassa, miniszter
úr!

De mintha Hiller István a
fölszámoláshoz kezdett volna hozzá: egyik első intézkedése a miniszteri
biztos hivatalának felszámolása volt. A falusi kisiskolákról és a
pedagógusok kötelező óraszámáról folyó vitával pedig a tematizált
közbeszéd is viszszatért az ismert kerékvágásba, ismét nem a gyerekeknek
nyújtott szolgáltatás, az iskolák hatékonysága, szolgáltatásaik
minősége a téma, hanem az állami finanszírozásból való
részesedés.

Ma még nem nagyon
látjuk, hogy a finanszírozás átállítása a fejkvótarendszerről a
tanulócsoport-alapú finanszírozásra hogyan befolyásolná az
esélyegyenlőségi szempontok érvényesülését, a megerősítő intézkedések
hatékonyságát. Nagy segítség lenne, ha a minisztérium ebben állást
foglalna.

De vajon akar-e a
minisztérium a hátrányos helyzetű, illetve a roma gyerekek
szegregációjának ügyében állást foglalni, az ellen hatékonyan fellépni?
És írja-e valaki valahol az ehhez szükséges (további)
jogszabályokat?