Érdemes
megnézni, hogy a jelenlegi rendszer milyen lehetőségeket biztosít a
fővárosi szakközépiskolában és szakiskolában tanuló 65 ezer diáknak –
írta Ifi István a Népszabadságban.

Az elmúlt évtizedekben szakközépiskolások és
szakiskolások tömegeit bocsátotta ki az iskolájuk évről évre úgy, hogy
semmilyen, a munkaerőpiacon értékesíthető szakképzettséggel nem
rendelkeztek. A szülők súlyos tízezreket fizethettek, hogy munka nélküli
gyermekeik valamilyen hasznosítható képzésben részesüljenek. Ezek a
diákok általában használható nyelvtudást sem szereztek, így az uniós
képzések jó része sem jelent számukra előrelépési
lehetőséget.

Háromszáz szakmát
tanítunk! Iskolánként átlagosan mindössze 150 gyerekkel a szakképző
évfolyamokon!

Érdemes megnézni, hogy
a jelenlegi rendszer milyen lehetőségeket biztosít a fővárosi
szakközépiskolában és szakiskolában tanuló 65 ezer
diáknak.

A szakképző iskolákban tíz
tanuló helyén átlagosan csak hét ül. Vannak olyan, nagy eszközigényű
gyakorlati képzőhelyek, drága laboratóriumok, műhelyek, melyeket a
diákok csak heti 1-2 órában használnak. Egy pedagógusra kilenc diák jut –
a nemzetközi átlag tizenhat. Egyeztetés, igényfelmérés nélkül kicsi az
esélye, hogy a képzési időszak végén épp olyan szakemberek pottyannak
majd le a futószalagról, melyekre az akkori munkaerőpiacnak szüksége
lesz. Igaz, az európai városok közül Budapesten a legkisebb a pályakezdő
munkanélküliek aránya, és erre büszkék vagyunk. Az Ecostat felmérése
szerint az unióban 19 százalékos a pályakezdő-munkanélküliség,
Budapesten alig haladja meg a 13 százalékot. De annak az esélye, hogy a
végzett diákok a saját szakmájukban helyezkedjenek el, csak 50 százalék.
A szakmacsoportos képzés lenne a megoldás – a hasonló szakmák egymásra
épülő képzésével, széles körű átjárhatósággal -, ami lehetővé tenné a
mindenkori munkaerőpiachoz való alkalmazkodást, az élethosszig tartó
tanulást. Nyilvánvaló, hogy nem is lehet sikerrel uniós forrásokat
bevonni olyan iskolák korszerűsítésébe, eszközfejlesztésébe, amelyek
csak néhány tucat gyerek szakmai előmenetelét
szolgálják.

Két évvel ezelőtt
elkezdtük a rendszer átalakítását szakképző központok létrehozásával.
Hét iskola alkot egy-egy központot, ahol a tagiskolákból átvitt szakmai
gyakorlati képzés folyik. Sok előnyük van ezeknek a központoknak. A
gyakorlati oktatás koncentrálása jobb, korszerűbb eszközparkot, jobban
felszerelt műhelyeket, speciális programokat jelent: jobb minőséget,
kisebb lemorzsolódást. A központok karrier-tanácsadással,
ösztöndíjprogramokkal segítik a tanulókat. De tovább kellene lépni. Mert
amíg a közismereti tárgyak oktatása mellett a szakmai elméleti képzés
is a tagiskolákban marad, addig a szétaprózottságon érdemben nem tudunk
változtatni. Ez pedig szakmailag is és anyagilag is hátrányos úgy a
fenntartónak, mint a tanulóknak.

Az
lenne a megoldás, ha csak az általános műveltséget megalapozó oktatás és
a szakmacsoportos alapozó képzés folyna a szakközépiskolákban, a
létrehozandó szakképzési központokban pedig az érettségizett diákok
megkaphatnák az elméleti és a gyakorlati szakmai képzést is. Az
eszközök, energiák és források egyesítése lehetővé teszi az uniós
források igénybevételét, jobb hasznosítását és a szakmai színvonal
emelését.

Az új, „szakmamentesített”
középiskoláknak továbbra is nagy szerepük lesz, hiszen itt kapják meg a
diákok a közismereti tárgyakon kívül a szakmai alapképzést is. Itt
ismerik meg a gyerekek 18 éves koruk előtt a választható szakmák
alapjait, itt tanulnak nyelvet, itt szereznek tanulás-módszertani,
informatikai ismereteket, itt fejlesztik kommunikációs
képességeiket.

Az új rendszer
további előnye a modulrendszerű oktatás, amely a szakmacsoporton belül
széles és egységes alapozást, rugalmas átjárhatóságot, egymásra épülő
tudásanyagot biztosít.

Az átlátható,
egyszerűsített rendszer segít a munkaerő-piaci igényeknek jobban
megfelelő képzés kialakításában. A szakmai szervezetek is hatékonyabban
tudnak egyeztetni néhány képzési központtal, mint 80-90
szakközépiskolával. Pazarlás olyan műhelyt, labort, tankonyhát, varrodát
fenntartani, fejleszteni, amiben csak 10-12 gyerek tanul heti néhány
órában. Természetesen nem sírjuk vissza a tervgazdálkodást, de az
tarthatatlan, hogy adóforintjainkból munkanélkülieket képezzenek pusztán
azért, mert a szétaprózott képzés miatt nem lehet még hozzávetőlegesen
sem illeszkedni a munkaerő-piaci igényekhez.

Nem finanszírozható 11 ezer betöltetlen iskolai
férőhely. A csökkenő gyereklétszám mellett nem tartható fenn ugyanannyi
iskola. Ha huszonnyolc gyerekre való pénzt kell rákölteni egy osztályra,
miközben csak tizenöten járnak oda, akkor az adófizetők pénzét a szélbe
szórtuk. Lehet, hogy kevesebb szék kell a menzán 15 gyereknek, de a
tanár fizetése, a fűtésszámla nem függhet attól, hogy hányan ülnek az
osztályban!

Budapest speciális
helyzetben van: az agglomeráció tanulóit felében-harmadában itt képzik
jelentős többletköltséggel Pest megye és városai helyett, ami
többmilliárdos többletterhet ró a fővárosi önkormányzatra. Talán a
regionális átszervezés javítani fog ezen a helyzeten. Viszont a
budapesti diákok könnyebb helyzetben vannak abból a szempontból, hogy
egy-egy átszervezés után nekik nem kell 30-40 kilométert vonatozniuk,
buszozniuk reggelente, mint például Bács-Kiskun megye kevésbé szerencsés
nebulóinak. Mindössze néhány megálló lesz a
különbség.

Mint minden átalakítás,
ez is érdekeket sért. Tudjuk, láttuk, milyen érzelmi vihart kavar egy
iskola bezárása az ott végzettek, az ott tanítók, a diákok, a szülők
körében. Mindenki szeretné megőrizni az alma matert, ez természetes.
Meggyőződésünk azonban, hogy az iskola szelleme nem a téglában és a
malterban van, hanem az ott tanító pedagógusok hivatásszeretetében,
szakmai tudásában, nevelési elveiben. Ez viszont természetesen tovább
él, még ha esetleg egy másik épületben is. Az oktatás színvonalának
emelkedése viszont közös érdek: a szülőké, a pedagógusoké, minden egyes
adófizetőé. És legfőképpen: a tanulóké.