Mit
tegyen egy diktatórikus kormány, ha demokratikus színben szeretne
feltűnni? A legegyszerűbb, ha olyan „civil” szervezeteket hoz létre és
tart fent, amelyek jó hírét keltik kül- és belföldön.
(Forrás:
Metazin)

„Vannak jó szándékú gongók, és akadnak
jelentéktelenek is. A gongók jelentős része azonban veszélyes. Például
azok, amelyek diktatórikus kormányok érdekeit képviselik, vagy amelyek a
demokratikus intézmények aláásásán mesterkednek. A diktatórikus
rezsimek gongói az ENSZ-nél és más nemzetközi szervezeteknél lobbiznak: a
civil társadalom képviselőinek állítják be magukat, holott valójában az
őket pénzelő kormány érdekeit szolgálják” – írja Moisés Naím, a Foreign
Policy folyóirat főszerkesztője a Washington
Postban.

A „gongo” új keletű betűszó, a kormányok
által működtetett „civil” szervezeteket jelöli (Government Operated Non
Governmental Organization).

A Csongrjon
észak-koreai gongo például Japánban képviseli Korea érdekeit, de
természetesen nem a polgárok, hanem a kommunista vezetés megbízásából,
amely létrehozta és pénzeli. Japán többször fegyver-, gyógyszer-, és
pénzcsempészettel vádolta az észak-koreai kormány propagandistájaként
fellépő „civil” szervezetet.

A kubai kormány
civiljei az ENSZ-nél suvikszolják Kuba emberi jogi bizonyítványát. A
Chávez által pénzelt Bolivár-körök az Egyesült Államokban és Kanadában
népszerűsítik a venezuelai rezsimet. Irán és Szaúd-Arábia az iszlámot
külföldön népszerűsítő civileket támogatja.

„A
legveszélyesebbek mégsem a külföldön tevékenykedő gongók, hanem azok,
amelyek belföldön képviselik a nem demokratikus kormányokat.” Ilyenek
például az Akajev kirgiz elnök mellett kampányoló civilek, vagy a burmai
katonai vezetőfeleségek által alapított nőegylet, amelynek legfőbb
foglalatossága, hogy Aung San Suu Kyit, az ellenzék Nobel-békedíjas
vezetőjét bírálja.

Vlagyimir Putyin orosz elnök is
felismerte, hogy sokkal jobban jár, ha ő maga választja ki a civil
társadalom képviselőit, akikkel aztán hajlandó szóba állni. Korábban
ugyanis meggyűlt a baja a külföldről is támogatott oroszországi
civilekkel. A Kreml által felállított, a civil társadalmat reprezentálni
hivatott Népi Kamara díszciviljeivel aligha lesz ilyen
probléma.

Kézenfekvő lenne, ha a nemzetközi
szervezetek kizárólag az igazi civilekkel állnának szóba, vagyis azokkal
a szervezetekkel, amelyeket nem a kormányok
pénzelnek.

Csakhogy sok fontos, valóban a
civileket képviselő szervezet is állami támogatásban részesül. Például a
demokrácia intézményeit a nem kormányzati szektor erősítésével
elősegítő amerikai National Endowment for Democracy, amelynek mellesleg
Naím elnökségi tagja. Kínában és Oroszországban őket vádolják azzal,
hogy az amerikai kormány érdekeit képviselik, bár Naím becsületszavát
adja, hogy ez nem így van.

A megoldás Naím szerint
az lenne, ha a nemzetközi hitelminősítők mintájára olyan független
intézmények jönnének létre, amelyek átvilágítanák a civil szervezeteket,
és így kiderülhetne, ki a valódi civil, és ki a kormányérdek civil
bőrbe bújtatott képviselője.

Praktikus gondolat.
Már csak az a kérdés, vajon a civileket átvilágító nemzetközi
szervezetet ki pénzeli majd.