Bármilyen erős legyen is az állam beavatkozási szándéka,
mindaddig nem lesz képes letépni ezt a láthatatlan hálót az
iskolarendszerről, amíg az állampolgárok egy részének elemi érdeke akár a
mások kára árán is előnyhöz jutni – írja N. Kósa Judit a
Népszabadságban.

Csendben és szinte észrevétlenül,
de nagyjából lezajlott a megreformált beiskolázási rend premierje. Az
új szabályok értelmében immár nemcsak az elemisták felvételiztetése,
hanem a hozott előnyökkel bírók és az azokat nélkülözők szétválogatása
is tilos.

Most már elvben előnyt élveznek a
hátrányos helyzetűek, túljelentkezés esetén a sorsolásban testet öltő
vakszerencse dönt. Idén tehát először tett komolyabb kísérletet arra az
állam, hogy útját állja az iskolai szegregációnak, azaz megakadályozza,
hogy már hatéves korban eldőljön, milyen lesz az egész későbbi
életpálya.

Túlzásnak tűnik ez a megfogalmazás?
Hiszen az első elemiben az ég adta világon semmi sem dől el, ahogy száz
éve mindig, ott csak betűt gömbölyíteni, szótagolni, összeadni és
kivonni kell megtanulni. Egyrészről igen. Másrészről viszont ott kell
lendületet venni az egész elkövetkező legkevesebb tizenkét évhez. Ott
kell érdeklődővé válni, ott kell megtanulni a közösségi létet, ott kell
rájönni, hogyan rendelheti alá az ember az akaratát a másokénak
behódolás nélkül, és hogyan érvényesülhet úgy, hogy nem uralkodik
másokon. És persze ott válik jó esetben rutinná, sőt szükségletté maga a
tanulás.

Az első osztály a szocializáció
legfontosabb terepe. Így hát nagyon nem mindegy, mit tapasztal ott a
hatéves. Fásult rutint vagy örömteli együttmunkálkodást, amelynek nincs
más célja, mint hogy ő napról napra egyre okosabb legyen. Van ilyen is,
és van olyan is. És jó ideje korántsem szerencse dolga, melyik gyereknek
melyik jut osztályrészül. Hasonló a hasonlóhoz rendeződik
emberemlékezet óta. A családok az iskolák, az iskolák a családok között
válogatnak; egy láthatatlan kéz pedig tévedhetetlen biztonsággal taszít
mindenkit oda, ahová való. Akinek a hátitáskája tömve van hozott
előnyökkel, annak a jó iskola dukál – aki hátrányokat vonszol a
zsákjában, annak megfelel a rosszabb is.

Az ország
teli van olyan jól felszerelt, képzett pedagógusgárdával dolgozó
Selyemréti és lerobbant épületben, kétségbeesett hősök által menedzselt
József Attila iskolákkal, amilyenek miatt az elmúlt hónapokban Miskolcon
kitört a vihar. A nyomorban és emberi körülmények közt élő tanulók
elkülönítésén kapott városnak inkább csak pechje volt, hogy a sokfelé
bevett gyakorlattal bekerült a lapokba. Sőt bizonyos fokig igazságtalan
is a kipellengérezés, hiszen amióta a világ világ, elfogadott, sőt
társadalmi elvárás is a (valamilyen) különbségtétel. Engem például bő
harminc évvel ezelőtt botfülűként is zenei tagozatra vezényelt az a
határozott szülői igény, hogy a lehető legjobb pedagógusoktól a
leginspirálóbb közegben tanuljak meg írni és olvasni. S cserébe a
nyolcévi énekórai szorongásért valóban olyan oktatásban volt részem,
hogy utána már sétagaloppnak tűnt a gimnázium. Csak jóval később jutott
eszembe, hogy a mi osztályunkban a jó fülűeknél is könyvektől
roskadoztak odahaza a polcok.

Bármilyen erős
legyen is az állam beavatkozási szándéka, mindaddig nem lesz képes
letépni ezt a láthatatlan hálót az iskolarendszerről, amíg az
állampolgárok egy részének elemi érdeke akár a mások kára árán is
előnyhöz jutni. Olyan ez, mint az egészségügy: akinek van pénze és
ismeretsége, az jobb ellátást kap másoknál, lett légyen akár félméteres
betűkkel kiírva a falra, mint a régi Kútvölgyiben, hogy hálapénzt adni
és elfogadni is tilos. Amíg van Selyemréti és létezik József Attila
iskola, addig azok a családok, amelyek tudatában vannak az alapfokú
oktatás jelentőségének, minden követ meg fognak mozgatni, hogy gyerekük
az előbbibe kerüljön. És amíg ott áll a Selyemréti átellenben a József
Attilával, addig mindig lesz elegendő számú állampolgár, aki cinkosan
összefog saját önkormányzatával az állam átverése érdekében. Hiszen ez
az egy esélye van, most kell biztosítania gyereke
jövőjét.

De központi regulával még soha nem
sikerült hidat verni az elit és a leszakadók oktatása között. Hiába a
sok jó ötlet, a körzetesítésre a tagozatok indítása volt a válasz, a
felvételi tilalmára az elbeszélgetés meg a képességfelmérés, a
szegregáció felszámolásának nyílt követelésre a helyhiány távolról
nehezen cáfolható érve. A sorsolásra is készen van már megoldás: az
iskolafenntartó vészhelyzetben további osztályokat indít, hogy bejusson
mindenki, aki akar. Hogy mindenkinek ott jusson hely, ahová való.