Az oktatási tárca
törekvésének, hogy megszüntesse a szegregációt, „járulékos”
következménye az „ingyenes elitgimnáziumok” eltűnése lesz. Mindez
elsősorban az alsó középosztály és értelmiségi családok gyerekeit sújtja
– állítja a Pelle János a HVG-ben.

Pedagógiai közhely, hogy a felnövekvő nemzedékek
képzésében és nevelésében a különböző szintek összekapcsolódnak:
kizárólag egyik vagy másik átalakítása alig javítja az
esélyegyenlőséget. Már az óvodában előnybe kerülnek azok a gyerekek,
akik a családjukból kommunikációs képességet, nyitottságot,
koncentrálásra való készséget hoznak magukkal, az elemi iskolából pedig a
legjobb óvodások profitálnak a legtöbbet. A középiskola közvetlenül és
közvetetten is szelektál a tanulók közül. A legjobb tanulóknak van
esélye arra, hogy bejussanak a legkiválóbb egyetemek és főiskolák
államilag támogatott helyeire, a végzettek elhelyezkedésében pedig az
összes, addig felhalmozott előny és kapcsolat játszik döntő szerepet. Ez
a képlet igaz az ingyenes és a fizetős képzésre egyaránt, sőt az
utóbbi, ha lehet, bizonyos értelemben még igazságtalanabb, mint az
előbbi. És az egyenlőtlenségen csak keveset javít, ha különféle
ösztöndíjakkal hozzásegítjük a szegény családból származó, de tehetséges
fiatalokat, hogy a legjobbakkal együtt végezzék a
tanulmányaikat.

A Magyarországon
2002 tavaszán hatalomra jutott pártkoalícióban a liberálisok vették a
kezükbe az oktatásügy irányítását, akik szívügyüknek tekintették a
kisebbséghez tartozó és a hátrányos helyzetű tanulók iskolai
integrációját. Bár 2006-tól az oktatási tárca élére a szocialista Hiller
István került, elődjéhez hasonlóan ő is minden eszközzel igyekszik
megakadályozni a „spontán szegregációt”. Ezért az általános és
középiskolákban lényegében felszámolják az ingyenes elitképzést, még
akkor is, ha ezt a célt nyíltan senki sem fogalmazza meg. Úgy vélem
azonban, hogy ez a törekvés több kárral jár majd, mint amennyi hasznot
hoz, és hozzájárul az egész magyar oktatási rendszer színvonalának
lezüllesztéséhez.

Bár általában
kockázatos egyéni benyomásokból társadalmi érvényű tapasztalatokat
levonni, mégis röviden elmondom, milyen tapasztalatokat szereztem két
gyermekem eddigi iskolai pályafutása során. Leányom, aki most tizenhét
éves, egy elit alapítványi iskolába járt öt évig, onnan vittem át egy
„ingyenes” egyetemi gyakorlógimnáziumba, amelynek tanulói általában igen
jól szerepelnek az országos tanulmányi versenyeken. Az itt végzettek
többsége emelt színtű érettségit tesz, bejut az egyetemekre és a
főiskolákra. Ugyanide hoztam át tizenegy éves fiamat is, a sikeresen
letett, kifejezetten nehéz felvételi vizsga után, abban a reményben,
hogy a nyolcosztályos gimnáziumban a lehető legtöbbet
tanulhat.

2007 szeptemberében a
tanévnyitón megismerkedtem a fiam új osztálytársaival, de mert az átkérő
lapot bevittem régi, belvárosi iskolájába, pillantást vetettem azokra a
tanulókra, illetve a szüleikre is, akiket az előző négy évben nem
láttam. Két kisebbség számának növekedésére figyeltem fel: az ázsiai
(kínai és vietnami) és a cigány származású gyerekekére. Leányomnak
egyetlen vietnami osztálytársa van, akit teljes mértékben befogadtak
időközben zárttá vált közösségükbe. Hasonlóképpen a fiam is egy kínai
gyerekkel járt az általánosba négy évig. Ugyanakkor cigány osztálytársa –
legalábbis tudomásom szerint, hiszen nem vizsgálódtam közelebbről –
egyik gyermekemnek sem volt. Az „ingyenes” elitgimnáziumban – azért
használom idézőjelben a jelzőt, mert a leányommal szerzett tapasztalatok
megmutatták, hogy csak az osztálykirándulásokra, könyvekre és egyéb
tanulmányi segédeszközökre minden évben több mint százezer forint megy
el – a fiamnak most már hat ázsiai osztálytársa van, viszont cigány
(legjobb tudomásom szerint) most sincs. Ugyanakkor régi általános
iskolájában, a tanévnyitón már jelentős számban tűntek fel más
kerületekből és körzetekből érkezett cigány szülők, gyerekeikkel együtt,
és ahogy a tanároktól megtudtam, néhányan a fiam régi osztályában az
eltávozottak helyére ülnek.

A
személyesen is megtapasztalt tendenciát általánosítva úgy lehetne
összefoglalni, hogy az oktatási kormányzat a lehető legszűkebbre akarja
vonni azoknak az állami, illetve önkormányzati fenntartású általános és
középiskoláknak a körét, amelyek magas felvételi követelményeket
támasztanak, és erre való hivatkozással távol tartják a gyengébb
képességű és kevésbé felkészült, gyakran cigány származású tanulókat. Az
értelmiségi szülők ez ellen úgy védekeznek, hogy amíg lehet, megkeresik
az oktatási rendszerben még meglévő kiskapukat, kihasználják a szabad
iskolaválasztás ma még fennálló jogát. Ha romlik az oktatás színvonala,
vagy ennek megvan az esélye, rögtön máshová viszik a gyerekeiket.
Lényegében ezt tettem én is, igaz öntudatlanul, hiszen nem sejtettem a
bekövetkező változásokat abban a belvárosi iskolában, ahonnan elhoztam a
fiamat. Szívügyem romák esélyegyenlősége és integrációja, és sok
mindennek vagyok nevezhető, de xenofóbnak semmiképp sem. Nincs kifogásom
az ázsiai gyerekek ellen, hiszen a lányom vietnami osztálytársa is
mintaszerűen tanul – gondolom, a fiam hat kínai osztálytársa sem
teljesít majd rosszabbul. Természetesen ugyanilyen szívesen láttam volna
cigány gyerekeket is, amennyiben előzőleg letették volna a felvételit,
ugyanolyan feltételekkel, mint a többiek.

Úgy tűnik, az oktatási kormányzatnak az álláspontja,
hogy az „ingyenes”, tehát tandíjmentes középiskolákban igyekszik
megakadályozni a tanulók „teljesítményközpontú” felvételi vizsgák
alapján történő kiválogatását. Ezt burkolt szegregációnak tekinti, mivel
a legszegényebbek, köztük a cigány származású tanulók, hátránnyal
versenyeznek a helyekért a középosztály törekvő csemetéivel. A
politikusok a válogatás jogát csak a fizetős, alapítványi
középiskoláknak adnák meg, ahová a gazdag szülők elvihetik a
gyermekeiket. Hát nem igazságos? Aki azt akarja, hogy a gyermeke
tehetsége szárnyaljon, fizessen érte, aki viszont „ingyen” képzést akar,
ossza meg azt a legszegényebbekkel, illetve a
cigányokkal.