Izgató kérdés,
különösen most, hogy az egyetemek – hivatalos tanítási anyaguk, az ún.
akkreditációs anyaguk összeállításakor – újra szembesültek a címben
megfogalmazott problémával – írta Federmayer Katalin az
ÉS-ben.

A gond alapvetően abból
fakad, hogy a minisztérium újradefiniálta az oktatandó szak- és
pedagógiai jellegű tárgyak arányát – a szaktárgyak (diszciplináris
oktatás) hátrányára. Hogy melyik a fontosabb, milyen címen mit és hogyan
kell – vagy inkább hogyan érdemes – tanítani a tanár szakosoknak, újra
perzselő vitákat szít. Az egyetemek sérelmesnek tartják, hogy túl sok a
pedagógiai jellegű óra (kötelező kredit), sőt, véleményük szerint azok
egyre agresszívebben burjánzanak, így mintegy másodlagos pozícióba
sorvasztják a „diszciplináris oktatást” (ezzel mintegy azt is jelezve,
hogy a pedagógia nem „igazi” tudomány). Sok mindenben egyetértek az új
helyzetet ostorozó Dobszay Lászlóval (A pedagógiatudományok diktatúrája,
ÉS, 2007/31.), mégis van egy-két „lebegő” pontja érveinek. Mégpedig az,
miként állnak (vagy állhatnak) helyt az iskolában az így vagy az úgy
felkészített (illetve felkészítetlen) tanárok. Tehát azok, akik a
szaktárgyi tudományos képzésből kaptak többet, illetve azok, akik a
pedagógiaiból (valóban vannak ilyenek?).

Akadnak olyan vélemények, melyek szerint, ha egy tanár
szaktárgyának nem a legmagasabb szintű tudósa, nem is igazi tanár, míg
mások úgy gondolják, mit ér a nagy tudás, ha azt valaki nem tudja
továbbadni. Nyilvánvalóan valahol középütt van az igazság. Követendő
klasszikus példa erre a híres Fasori Gimnázium Nobel-díjasokat „termelő”
tudós tanári gárdájára. Csakhogy ne feledjük, a középiskola abban az
időben önmagában is rangos oktatási intézménynek számított, tehát csak
kevesek kiváltsága volt, hogy itt tanulhat (a korosztály néhány
százaléka). A „Fasori” pedig azok között is fogalom volt! Nyilvánvaló, a
tanárok kiválasztása is a helyzetnek megfelelően működött. Remek
tanárok, remek gyerekek – bizonyára ez a titok kulcsa. De vajon
alkalmazható-e ez a „recept” a mai középiskolára, mikor az oktatás
tömegessé vált, kitolódott a kötelező oktatási időszak
(tankötelezettség), a társadalmi differenciálódás pedig égbekiáltó
különbségeket produkál a gyerekek kulturális, szociális
felkészültségében – miközben (nagyon helyesen) az iskola mint olyan
kíván a demokrácia, az esélyegyenlőség megteremtésének legfontosabb
fóruma lenni. A megváltozott társadalmi elvárások miatt tehát hamis
lenne összehasonlítani a hajdani „elitgimnázium” teljesítményét a
maiakéval.

Mindenekelőtt szeretném
hangsúlyozni, én is úgy gondolom, mint Dobszay László, hogy a szaktárgy
kimerítő ismerete alapvető kritériuma a jó tanár fogalmának – a
tömegessé vált oktatásban is. De ez az ismeret mélységében nem kell hogy
egyenlő legyen a tudóséval. (Az más kérdés, hogy mivel a tanári
mesterség része a folyamatos tanulás, önképzés, bárki tudósi
fényességűre csiszolhatja elméjét önszorgalomból – később.) Tehát
egyrészt valóban szükséges, hogy a leendő pedagógusok minél nagyobb
óraszámban tanulják tárgyukat, hogy a későbbiekben képesek legyenek egy
közérthető (de nem feltétlen szimplifikált), a gyerekek számára is
értelmezhető képet, szemléletet nyújtani szaktárgyukról. Másrészt ez
mégsem elégséges feltétele annak, hogy a hallgatóból szakmáját sikerrel
gyakorló pedagógus váljék. Ahhoz ugyanis azt is meg kell tanulnia,
hogyan adja át a tudását. Pedagógus-továbbképzéseken gyakran idézett
szlogen már, hogy nem a matematikát vagy az irodalmat kell a tanárnak
tanítani, hanem a gyereket! Éppen ezért már az egyetemi képzésben
„látnia kell” leendő diákjait, hogy hozzájuk tudjon szólni. És itt válik
külön a bölcsész- és a pedagógusképzés.

Sokszor hallottuk, hogy a tanításra születni kell. Ez
bizonyára igaz is. Ám a tanítás – éppúgy, mint minden más foglalkozás –
szakma. Vannak rá jellemző módszerei, eszközei, melyek használatát meg
kell tanulni. Talán meglepő, de a mindennapi munkánk során azt
tapasztaljuk, hogy ezekre a pedagógiai, pszichológiai, módszertani
ismeretekre egyre inkább szükségünk van. Hovatovább úgy tűnik, ezek
nélkül csaknem lehetetlen, hogy lekössük, illetve intellektuális
erőfeszítésre sarkalljuk a gyerekeket. Sőt, bizonyos esetekben még az
egyszerű befogadás is alapos módszertani felkészültséget igényel. (Spiró
György, a Mentor oktatási, egészség- és életmódmagazinban már évekkel
ezelőtt azt nyilatkozta egy vele készített interjúban, hogy a mai
tanárnak valódi show-mannek kellene lennie, hogy lekösse a
fiatalokat.)

Valóban, régen a tudós
tanárok minden hókuszpókusz nélkül, egyszerűen csak a tudásukkal le
tudták nyűgözni a gyermekeket. De most más a helyzet. Más a világ,
amiben élünk. Számot kell vetnünk azzal a töméntelen újdonsággal,
amelyek időközben alapvetően megváltoztatták a gyerekek szociokulturális
magatartását. Noha erről rengeteg szó esett már, mégis mintha
vonakodnánk tudomásul venni, hogy nem süppedhetünk a rutinszerű
pedagógusi gyakorlatunkba, hanem minél gyorsabban meg kell találnunk a
leginkább adekvát válaszokat.

Ám
mivel ez nagyon nehéz, gyakran inkább ragaszkodunk a régi (pontosabban
régen) bevált, megszokott módszereinkhez. Szeretnénk azt és úgy
tanítani, ahogy eddig is tettük. (Itt most nem az ismeretanyagra
gondolok, sokkal inkább a módszerekre, az oktatás egészét érintő
szemléletre). De nem megy. Hiába csináljuk még többször, még
ingerültebben ugyanazt, ugyanúgy, az eredmény lehangoló. Ilyenkor
szoktuk becsmérelni a mai ifjúságot, ily módon áttolva rájuk
frusztráltságunk minden okát és egyben magyarázatát. Pedig valahol mi is
tudjuk, hogy nem a homo sapiens mint faj termelt ki napjainkra egy
„értékcsökkent” ifjúságot, hanem mivel ők már más világban
szocializálódtak, mint mi, sok tekintetben másként is reagálnak a világ
dolgaira. Ám ezt a másságot – mivel nem tudjuk eredményesen kezelni –
hajlamosak vagyunk devianciának tartani. Ez még mindig egyszerűbb, mint
magunkon változtatni. (Természetesen az iménti kép elnagyolt, hiszen
számos kollégám tesz igen tiszteletreméltó és komoly erőfeszítéseket,
hogy ezt a csapdát elkerülje.)

Hogy
miben mások az internet, a klipek, a száguldás világához szokott mai
gyerekek? A lista meglehetősen hosszú.

Más a társadalomban elfoglalt helyük. Nem akarok
közhelyeket ismételgetni, ezért csupán egyetlen, ám igen jellemző példát
emelek ki. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a „fiatalságkultusz” milyen
hatással van a gyerekekre. S nehezen ismerjük be, hogy ugyanez mit tesz
velünk, a szülői, fiatal nagyszülői nemzedékkel. Némi túlzással azt
mondhatnánk, hogy míg korábban egy magára adó, ambiciózus fiatal
igyekezett hasonulni idősebb kollégájához (öltözködésben, szemléletben,
viselkedésben), addig ma mi, felnőttek teszünk meg mindent, hogy
fiatalítsuk magunkat. Persze, mindezt nemcsak hiúságból, de jól
felfogott érdekből is tesszük, hiszen például a munkaerőpiacon ajánlatos
a korunkat szó szerint takargatni. De folytathatnánk a sort a reklámok
által belénk vert képletekkel, miszerint minden pozitív tulajdonság
(dinamizmus, innovatív, kreatív elme, egészség, korszerűség stb.) a
fiatalsággal társítva jelenik meg. Épp ezért gyermekeink azt
tapasztalhatják, hogy anyu, apu elkeseredett erőfeszítésekkel próbálja
magát olyannak láttatni, mint amilyenek ők, a kamaszok vagy fiatal
felnőttek. Ők lettek az etalon.