Életkori támpontok az alkalmas történetek és alkalmas
történetmondás kérdéseihez. Kádár Judit cikket az Ofoe
oldalán.

Ezt az összefoglalót
történelemtanároknak írtam, akik azt a célt tűzték ki, hogy
újragondolják, megújítsák a történelemtanítás tematikáját, módszertanát.
Többek között arra kíváncsiak, a pillanatnyilag használatos tankönyvek,
segédanyagok fogyaszthatók-e az általános és középiskolás diákok
számára, vagyis arra, hogy milyen korú gyereknek mi a „meghallható”
történet.

Az itt következő fejlődési
vázlat korlátozott érvényű, mert egyedül az életkori szempontot emeli
ki a gyerek és gyerekcsoport életének teljes gazdagságából. Van-e ennek
értelme egyáltalán? Hiszem, hogy van. Nagyon sok tanárral találkozom,
aki messzemenőleg tudatában van annak, hogy egy-egy gyerek fejlődését
miben segíti vagy hátráltatja a családi környezet, az őt körülvevő
tágabb közösség, kultúra erőteljes hatása vagy saját képességeinek
színvonala. Ezek a hatások ugyanis nagyon erősen látszanak látszódni,
kényelmes (nemegyszer kockázatosan kényelmes) magyarázó lehetőséget
nyújtanak. Az életkori hatás azonban nagyon-nagyon ritkán mutatós, ezért
– a kiskamasz tüskés zaklatottsága kivételével – hajlamosak vagyunk
arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk, pedig roppant lehetőségekről mondunk
le ezzel a hanyagsággal, és roppant veszélyeket hagyunk figyelmen
kívül. Minden életkor kiélez bizonyos érzékenységeket, megnyitja a világ
megközelítésének bizonyos módjait és átmenetileg elzár másokat. Ha ezt
tudomásul vesszük, tudni fogjuk, mire támaszkodhatunk, vagy mibe kell
belesegítenünk a gyereket. Ha nem vesszük tudomásul, fölösleges és
kártékony provokációnak teszünk ki gyereket, gyerekcsoportot egyaránt. A
tíz-tizenkét éves gyerek például tökéletesen éretlen a rivalizálás
feszültségének elviselésére; életkori feladata éppen az együttműködés
mindennapi formáinak elsajátítása, begyakorlása. Ilyenkor szoktuk a
nyolc- és hatosztályos gimnáziumi felvételiket rendezni, tökéletesen
kiszolgáltatva a gyerekeket a teljesítmény- és társas szorongásnak,
valamint szüleik, tanáraik felfuvalkodott ambícióinak. A jobb képességű,
feltétlenül alkalmazkodó gyerekek látszólag jól tűrik ezt, csak aztán
elhanyatlik a teljesítményük, sérülnek a kapcsolataik vagy kilyukad a
gyomruk. Amikor a negyedikes kisdiáknak legendákat és eredetmondákat
mesélünk, amikor a hatodikosnak gazdasági összefüggéseket és társadalmi
rétegződést elemzünk, amikor a tizenöt évesből megpróbáljuk kitermelni a
történetek „eszmei mondanivalóját”, a leghatározottabban ellene megyünk
az életkoruknak. Megtehetjük, csak aztán ne panaszkodjunk, és ne
próbáljuk a családi körülményeikre, a képességeik korlátaira vagy „a mai
gyerekek” általános motiválatlanságára fogni a
dolgot.

Az életkorokban kibontakozó
fejlődés erőteljes, saját logikájú folyamat. Természetesen nem
tekinthetünk el sem a szociológiai változók, sem az egyéni élettörténet,
képességek, érzékenység hatásától, amiként az adott diákcsoport
állapotától, teherbírásától sem. Ezek a feltétlenül figyelmet érdemlő
szempontok azonban nem érvénytelenítik az életkor – tapasztalatom
szerint nem elég tudatosan méltányolt – hatását.

Az itt vázolt fejlődésmenet nagy vonalaiban, fő
tendenciájában követi a személyiségfejlődést. Az életkori határok
természetesen hozzávetőlegesek, ráadásul a fejlődés nem lineáris
előrehaladás. A gyerek folyvást megtorpan, visszacsúszkál már
meghaladott életkorainak jellemző élménymegélési, konfliktus
feldolgozási módjai felé (regresszió), vagy épp ellenkezőleg: időnek
előtte, annak feladataira még éretlenül belekényszerül egy következő
fejlődési sávba. Közvetlen életeseményei éppúgy lökhetik előre vagy
hátra, mint az őt körülvevő világ elvárásai, működési zavarai. Egy
költözés, iskolaváltás, a szülők válása vagy egy kistestvér születése
olyan feldolgozásra váró, megterhelő életesemény, ami akár az elhúzódó
regresszió állapotában bent tarthatja a gyereket, akár a forszírozott
progresszió útjára sodorhatja őt. A túlságosan erős szülői, tanári
ambíciók – akár alkalmazkodik hozzájuk a gyerek, akár ellenszegül nekik –
ugyanilyen következményekkel járhatnak. Maga a gyerekcsoport is
kerülhet átmenetileg vagy tartósan a működési zavar nehezen
befolyásolható állapotába, ami a csoport tagjaira – különösen a
sérülékenyebbekre – rendkívül erős regresszióba vonó hatással
jár.

A társadalmi, kulturális
hatások közül némelyek markánsan és tartósan saját életkora alá, mások
jellegzetesen életkora fölé kényszerítik a gyereket. Az a (főleg
vizuális) inger-elárasztottság, a tárgyi világ csillogása és csábítása,
ami a felnövekvő gyerekeket körülveszi, egybeszőve a felnőttek
értékeinek, teherbírásának, kerettartó képességének meggyöngülésével,
alig-alig engedi bele az óvodást a latencia nyugalmasabb,
alkalmazkodóbb, saját erőfeszítést igénylő világába, és alig-alig engedi
bele a kiskamasz korából kilépő 16 évest a felső serdülőkor
intellektuálisabb, elköteleződőbb identitáskeresésébe. Szilárdabb
keretű, lassúbb járású, erősebben hagyományvezérelt korok serdülőit a
„korai zárás”, a túlságosan hamari személyes, szakmai és ideológiai
elköteleződés veszélyeztette. A mai ifjak sokkal inkább a parttalan
keresgélés, szereppróbálgatás, az elhúzódó identitásdiffúzió
veszélyeinek vannak kiszolgáltatva. Nagyon fontos, hogy mindezek
tudatában forduljunk a felnövekvő gyerekek felé. Az emberi életkoroknak
nemcsak saját logikájuk van, hanem saját feladatuk és méltóságuk is. Ha
ezt tiszteletben tartjuk, építünk, ha nem, kiszolgáltatjuk magunkat és a
gyerekeinket a rombolás erőinek.