Kortárs
irodalomról és az irodalomoktatás helyzetéről írt Kukorelly Endre az ÉS
legutóbbi számában.

Miről is kezdtem
beszélni? Igen, Shakespeare-ről. (Petőfi Sándor)

Bezárják, sablon közé nyomják, hogy a végén csak
adathalmaz maradjon – jó esetben -,
meg Lilla legyezője iránti
lelkesedés egy múzeumi tárlaton. (Görözdi Judit)

A hatos villamos peronján egy matrózblúzos, érettségi
előtt álló budai úrilány azt mondja, bele a barátnője arcába, hogy tele
van a faszom, ez még lemegy, túl leszek rajta, aztán már nem lesz
szükségem erre a magyarra. Engem nem lát. Nem létezem a számára, nem
nekem mondja. Nem is tudja, mennyire nekem. Társalgási tónus, se hangos,
se halk, nincs indulat benne.

Nem
mérges, a kelleténél nem hevesebb, inkább fáradtnak tűnik. Elege látszik
lenni. Most arról lesz szó, mi folyik manapság irodalomtanítás
címén.

Mi a helyzet a kortárs
irodalom oktatásával – szerintem. Nem vagyok szakember, egyszerűen csak
érdekel, ugyanis érdekelt, ezért hát elfogult, az viszont lehet hogy
vagyok. Nem lesz szüksége erre a magyarra egy tizennyolc év körüli,
normális, minimum átlagos intelligenciájú, érzelmileg átlagosan
kondicionált magyar embernek, érdekes, nem? Épp kiejti az életéből a
magyar(irodalma)t.

Vele együtt
engem.

Kihagyja, mert kihagyták
belőle. Kihagytak belőle.

Szükség,
így tudja ez a kis hidrogénezett bomba, de miért tudja így? Miért a
kihagyás, mi a jóisten történik a legsúly- és fontosabb tantárggyal? Mi
lesz ebből, mitől lett így s a többi, volna még pár retorikus kérdésem.
Az oktatás a kulcs.

Túl nagy,
ormótlan, miniszter is rendelődik hozzá, szolgaszemélyzet, házmester
kapupénzzel. Nyikorogva fordul, nem is fordul, hova forogjon, tuti
rozsda, beragad, beletörik. Nem passzol, lötyög, tolvajkljucs, tovább
most nem merítjük a metaforát, kulcs és kész, tudomásul veszed vagy nem.
Nemigen veszed, noha ez van. Viszont mi az, amit kinyit, és mi lapul az
ajtó mögött?

A helyzetet, hogy az
(éldeg)élő magyar irodalom nagyjából kimarad a közéleti diskurzusból –
ennek megfelelően torzkép, ami mutatóul benne marad -, a kultúrpolitika
és a média állítja elő. Azt a helyzetet pedig, hogy a média és a
nyomorult párt-vircsaft nem akceptálja a mai irodalmat, az oktatás
állítja elő.

Nincs szó arról, hogy
zavarnák, a pártpolitikusokat az írók, hogy a bögyükben lennének. A
horizontjukban sincsenek. Kizárólag a nézettségi indexre hajtanak, ha az
oktatás olvasásfüggő tömeget állítana elő, nyomban akceptálódna. Szinte
minden vonatkozásban az aktuálissal találkozol, kivéve az irodalom.
Irodalmat tanulva a bölcsészkar befejezéséig megúszhatod napjaid
irodalmát. Irodalmat tanulva irodalomtörténetet
tanulsz.

Legyen ez írásom
legsúlyosabb tétele. Letöri a kedvet, olvasásról-lebeszélő nagyüzem. A
művészet iránti érdeklődés az utolsó évtizedektől eltekintve szinte
kizárólag a kortársak iránti érdeklődést jelentette, nem a régiség felé
irányult, ma a régiség felé irányul. Az iskola úgy tudja, hogy – a jó
indián halott indián – rendes költő rég meghalt.

Százötven éve, korántsem ágyban, p-nák közt, és bronzba
öntve mutat a kettes villamos megállója felé. Kultikus attitűd, ebben
jók vagyunk, van túlzott tisztelet, nincs csöppnyi élvezet. A régiek (a)
nagyok, a nagyok régiek. XIX. századi poétikákon szocializálódunk, ezt
érzed igazinak, reálisaknak, ezt érted. Az utóbbi 60 év eltörpül, ezt
még a szakma is így véli magáról, egy a XX. század legszebb 10 verse
után érdeklődő antológiában a szavazatok zöme a század első felére esik,
élő költő verse a 24. helyet bírta elcsípni. A múlt század közepéig
tart a (hanyatló) fémkorszak: Arany, Ezüstkor, Vas.

És most nem is a pró és kontra vadul wassalbertezőkről
beszélek. Hanem arról az öntudatosan fogyasztó orvosról vagy jogászról,
aki fagyoskodik a sorban Monet és barátai miatt, a Vígszínházba jár,
mert ott mekkora színészegyéniségek játsszák a bevált
(fél)klasszikusokat, dél-amerikai írókat olvas, ha Borgest nem is,
dedikáltat Coelhóval, bár tudja, hogy García Márquez jobb, aki, míg
adták, karácsonykor végigülte a Kilencediket Karajannal, ismeri a
tévéből Esterházyt, olvasta az Apák könyvét meg a Jadviga párnáját,
régebben Moldovát, még régebben Berkesit, de letagadja, képben van
Faludyt és Varró Danit illetően, megnézte a Sorstalanságot, mindannak
ellenére szereti Szabó Istvánt, járt már Pécsett a Csontváry-múzeumban,
de azért a Szász Endre, az tudott rajzolni, és, noha „leragadt” a
klasszikusoknál, biztos, ami biztos, megvásárolja a kortárs szerzők
antológiáit. Opera, akkor Verdi, szimfónia Csajkovszkij, szonáta Liszt,
Chopin bármikor, Mozarttól A varázsfuvola, látta a Hattyúk tavát, tudja,
hogy Bartók nagy, Párizsban már a harmadik nap befizet a Louvre-ba, és
kivárja a sort a Vatikán előtt. Ekképp vannak, így
okultak.

A szüleik is. Nagyszüleik
is.

Jókait kortársai olvasták.
Beragadt, dallamtapadás, ma is őt olvassák. Már aki el bírja olvasni
bealvás nélkül. De nem ezzel kezdődik a dolog.

Ott kezdődik, hogy óvó nénik Gazdag Erzsit
bifláztatnak, édi Walt Disney-díszletek közt, addig hibátlan ízlésű 4-6
évesekkel. A kód ekkor íródik be végleg, költemény egyenlő
csengés-bongás, gagy- és gügyögés, egyfajta szép(elgő), ártatlan,
édesnemes bárgyúság. Gazdag Erzsébet (1912-1987) kortárs
költő.

Weöres verset írt hozzá,
Kodály 3 darabját megzenésítette.

Az
ízlés ijesztően korán rögzül, versek a későbbiekben a Gazdag-típusú
poétikából olvasódnak, Weörest Gazdagon át olvas, aki olvas. És mindenki
olvas, muszáj. Petőfi, József Attila Gazdagból. Egész Radnótiig, aki az
utolsó kimerítően tárgyalt tananyag. Érettségi. Kimerültség. Aztán már
nem lesz szükség rá.

Mert az
irodalom tananyag. Kötelező. Ez presztízst biztosít, az iskola
presztízsgyár, az irodalomnak magyar nyelvterületen komoly a tekintélye.
Hogy aránytalanul nagy, ne osszuk ezt a véleményt. Nem lehet elég nagy.
Helyes, hogy a válogatás esztétika-szempontú, az anyag a
magaskultúrából kerül ki, „csupán” az a kérdés, mi sorolódik
ide.