A
tengerhajózás legszörnyűbb, több mint 9000 halálos áldozatot követelő
katasztrófájáról mutatott be megrázó dokumentumfilmet a ZDF német
közszolgálati televízió, a német történelem egyik legfájdalmasabb
emlékét idézve fel. (Forrás: Múlt-kor)

 A kétrészes film a Wilhelm Gustloff nevű
személyszállító hajó utolsó, 1945. január 30-i útját mutatta be, egy
szinte hihetetlen történetet, amelyet Günter Grass Nobel-díjas német író
Ráklépésben című könyvében dolgozott fel.

A hajót, amely a náci flotta egyik büszkesége, s
korábban a Kraft durch Freude elnevezésű nemzetiszocialista
szabadidő-mozgalom „zászlóshajója” volt, utolsó útján süllyesztette el
egy szovjet tengerelattjáró a Balti-tengeri Pomerániai-öbölben. Az
egykori Vörös Hadsereg üldöző hajója három torpedóval telibe találta a
Wilhelm Gustloffot, amelynek fedélzetén több mint 10500 személy,
többnyire nők és gyermekek tartózkodtak, túlnyomó többségükben a keleti
területek német menekültjei, akik az előrenyomuló szovjet hadsereg elől
kerestek menedéket.

A náci
zászlóshajó alig hetven perccel a szovjet támadás után elsüllyedt a -19
fokos vízben, s 9300 személy vesztette életét. Ehhez hasonló méretű
katasztrófa eddig még nem volt a tengeri hajózás történetében, csak épp
mindeddig felettébb kevés szó esett róla. Pedig a Hitler egyik – később
meggyilkolt – kedvenc tábornokának nevét viselő Wilhelm Gustloff
tragédiája része volt a történelemnek, különös tekintettel a
nemzetiszocialista rezsim bukására.

A hajó pusztulása egybeesett a Harmadik Birodalom
haláltusájával, s a sors szörnyű, egyben keserű iróniája, hogy a
katasztrófára Hitler hatalomra jutása 12. évfordulójának napján került
sor. S miközben a Gustloff percről-percre mélyebbre süllyedt a tenger
vizében, a hajórádió még Hitler utolsó, kitartásra felszólító beszédét
közvetítette. Az életben maradt egyik utas szerint ez a hang azonban
minden korábbinál távolibbnak és érthetetlenebbnek tűnt, miközben
emberek ezrei saját és hozzátartozóik életét igyekeztek
menekíteni.

A ZDF dokumentumfilmje
tartalmazott ugyan fiktív elemeket, de messzemenően a történelmileg
bizonyított tényeken alapult. Hitelességét megerősítette az a néhány
tanú is, akik a katasztrófát túlélő, mintegy 1200 személy között voltak,
s készek arra, hogy a televízió kamerája előtt emlékezzenek életük
legnagyobb drámájára, amelynek nyomasztó terhétől soha nem tudnak
szabadulni. Szinte kivétel nélkül tizenéves fiatalok vagy gyermekek
voltak akkor, s egy sem akadt közülük olyan, aki a katasztrófa során ne
veszítette volna el egy vagy több hozzátartozóját.

A Wilhelm Gustloff tragédiájával kapcsolatban a mai
napig sok a kérdőjel. A történészek máig is vitatkoznak arról, hogy a
szovjet tengeralattjáró miként juthatott a nyomába. Tartja magát például
az a feltételezés, hogy a fedélzeten olyan „áruló” volt, aki
rádiójelzéssel nyomra vezette a szovjeteket. Vitatkoznak azzal
kapcsolatban is, hogy kit terhel a felelősség a
történtekért.

Egyes vélemények
szerint a Vörös Hadsereg búvárhajója nem tehette volna meg azt, amit
tett, más történészek viszont „felmentik”, utalva arra: a Wilhelm
Gustloffon semmilyen nemzetközileg ismert és elfogadott jelzés nem volt
arra vonatkozóan, hogy a fedélzeten meggyötört és kétségbeesett
menekültek ezrei tartózkodnak. Így fogalmazódott meg az a következtetés,
amely szerint a fő bűnös Hitler volt.

A Nobel-díjas Günter Grass azért választotta témájául a
II. világháborús történetet, hogy felhívja a figyelmet egy évtizedekig
agyonhallgatott eseményre. A 2002-ben megjelent könyvet maga az író
novellának minősítette, s az hetek alatt bestseller lett. Grass akkor
azt hangoztatta: azért állított irodalmi emléket a tengerbe veszett
ezrek tragédiájának, mert nem hagyta nyugodni, hogy évtizedeken át senki
nem akart hallani a Kelet-Poroszországból hajón, lovasszekéren vagy
gyalogszerrel menekülő németek kálváriájáról.

Az író óvatos, tapogatózó lépésekkel – „mint a rák” –
közelített meg egy második világháborús tabutémát. S most a maga
eszközeivel, s még megdöbbentőbb drámaisággal a ZDF is Grass nyomába
lépett.