„Az mindenesetre valószínűsíthető, hogy a tizenévesek
pályaválasztása sokkal inkább emocionális, mint racionális alapokon
történik.” – írta Bonifert Mária az ÉS-ben.

2008-ban csaknem százezer új egyetemista kezdi el
tanulmányait a magyar egyetemeken és főiskolákon. Ez a jelentkezők
mintegy 75 százaléka. A létszám és az arány gyakorlatilag évek óta
ugyanaz, és ezen az idén bevezetett tandíj sem tudott változtatni. Hogy
ez a százezer gólya sok vagy kevés? A hatvanmilliós Nagy-Britanniában
évente körülbelül négyszázezren, az ötmilliós Szlovákiában ötvenezren
tanulnak tovább. Csakhogy amíg a briteknél a felvétel csak egy-két évre
(Cambridge-ben és Oxfordban egyetlen kurzusra!) korlátozódik, addig
nálunk eddig a teljes egyetemi, illetve főiskolai ciklusra szólt. A
hallgatók létszáma az utóbbi tíz évben négyszeresére duzzadt, a
munkaerőpiac lassan elkezdte „nem felszívni” a nagyszámú diplomást.
Lépni kellett, és 2007-ben léptünk is. Megkezdődött a magyar
felsőoktatás eddigi legnagyobb mértékű átalakítása.

Az úgynevezett bolognai modell szerint a képzést két,
illetve három ciklusra bontották, a diákok nagy tömegének felkínálták a
három-, három és fél éves BsC alapképzést, s egy kisebb, megszűrt
rétegnek az erre épülő két-, két és fél éves MsC mesterképzést. A
harmadik szint a doktori (PhD) képzés, erre már csak a valóban tudósnak
készülő, legkiválóbbak juthatnak be. Az angolszász országokban már évek
óta működő rendszerben az alapképzés afféle középkáder-képző, amely az
elméleti alapozás mellett erős gyakorlatorientált tudást ad, mondván, a
piacnak (nagy számban) elsősorban erre van szüksége. Magyarországon
mindeddig a főiskolák végeztek ilyen jellegű oktatást, az egyetemek az
elméleti képzés fellegvárai voltak. Tavaly (és kísérleti formában néhol
már előbb) ez a kettéosztottság megszűnt: a főiskolák is indíthattak
mesterképzést, az egyetemek pedig (saját jól felfogott érdekükben)
lefelé, az alapképzés felé terjeszkedtek, különben alig maradt volna
hallgatójuk. Néhány egyetem és szak (például az orvosok, jogászok,
építészek) azért mégis sikeresen kilobbizta, hogy ez rájuk ne
vonatkozzék, de ők alapvetően kisebbségben vannak.

A bolognai átállással mindkét intézménytípusnak
alapvetően át kellett alakítania teljes képzési rendszerét. Hogy milyen
sikerrel, s hogy mit tudnak majd kezdeni a végzősök nagy tömegei az
újfajta diplomával, ez 2009-ben, az első alapdiplomás évfolyam
kirajzásával dől majd el. A mesterdiplomások sorsa még később, ezeket a
kurzusokat sok helyütt még meg sem hirdették. A 2008-as felvételi
tájékoztatók azonban máris szolgálnak némi
tanulsággal.

Minek alapján
választanak a diákok?

A felvételi
tájékoztatók többsége megpróbálja rangsorolni az egyetemeket és
főiskolákat, többféle szempont alapján. Ilyenek: az oktatók tudományos
képesítése, az intézmény felszereltsége, a jelentkező hallgatók
pontszáma, a bejutási arány, a diákok, illetve oktatók véleménye az
oktatás színvonaláról, az elhelyezkedési lehetőségek. Ez utóbbi esetében
meglehetősen nagy az „információs deficit”: mindmáig nem sikerült
megbízható adatbázist összeállítani az egyes intézmények, szakok piaci
értékéről. Ennek két fő oka van: a diákok (állampolgári jogon) nem
kényszeríthetők adatszolgáltatásra volt alma materüknek, s egynémely
alma maternek nem is igazán érdeke, hogy tiszta vizet öntsön a
pohárba.

Megkérdőjelezi a
felállított rangsorok hitelességét az is, hogy gyakran homlokegyenest
ellenkezik az adott intézményen belül a diákok és az oktatók véleménye,
és hogy a bejutási arány (az adott pontszám) nagymértékben függ attól,
mennyi az adott területen és intézményben a felvehetők
száma.

Az mindenesetre
valószínűsíthető, hogy a tizenévesek pályaválasztása sokkal inkább
emocionális, mint racionális alapokon történik. A tavalyi felvételizők
közül az egyetemre jelentkezőknek csak a fele, a főiskolákra jelentkezők
harminc százaléka tartotta fontosnak az oktatás minőségét. Lényegesebb
volt számukra az intézmény presztízse, a lakóhelytől való távolság vagy
éppen a jó bulik lehetősége. A presztízs mindenekfelettiségét jelzi,
hogy a régi, nagy hagyománnyal rendelkező egyetemek, mint például az
ELTE, a budapesti Corvinus Egyetem, a Budapesti Műszaki és
Gazdaságtudományi Egyetem, a SOTE továbbra is a jelentkezők első számú
célpontjai. De a nagy vidéki egyetemek (Debrecen, Szeged, Pécs, Miskolc)
szorosan a nyomukban vannak, egyes mutatók esetében meg is előzik őket.
A főiskolák csak a nyomukban kullognak, bármilyen jó némelyikük szakmai
reputációja. A szakma, a hosszú távú pályaorientáció ebben a
korosztályban egyébként sem domináns. Erre utal, hogy a legtöbben még
mindig a bölcsész- és jogászképzésre jelentkeznek, holott az
elhelyezkedési lehetőségek éppen ezeket a területeken csökkentek
drasztikusan. A természettudományos pályák viszont továbbra sem
divatosak (a húsz legnépszerűbb szak közé egyetlenegy
természettudományos szak sem jutott be!), holott a gazdaságban ezen a
területen egyre nagyobb a hiány. Az utóbbi években nagy karriert
futottak be a kommunikációval kapcsolatos szakok, s úgy tűnik, itt a
kereslet és a kínálat egyensúlyban van. Kérdés,
meddig.

A nagy kérdés, mire lesz
elég és mire nem a hároméves alapképzés.

Mivel az egyetemisták háromnegyed részének meg kell
elégednie ezzel a képzési formával (a tervek szerint mindössze 35
százalék juthat majd be a mesterdiplomát adó képzésbe), óriási az egyes
intézmények és a tananyagot összeállító ágazati szakemberek felelőssége.
Olyan elméleti tudással és gyakorlati ismeretekkel felvértezett
fiatalokat kellene kibocsátaniuk, akik azonnal helyt tudnak állni a
munkaerőpiacon. Merthogy a munkaadók nem szívesen alkalmaznak abszolút
kezdőket, olyanokat pedig végképp nem, akik eddig csak kívülről láttak
vállalatot vagy gyárat. Már most megjósolható, hogy a hároméves
képzésben kevés alkalom lesz az ilyen jellegű tudás elsajátítására. A
törvény ugyan előírja, hogy a gyakorlatigényes szakokon a hallgatóknak
legalább féléves összefüggő szakmai gyakorlatot kell szerezniük, de ez
csak az agrárképzésben valósul meg maradéktalanul. Az egészségügyi
alapképzésben (például ápoló, gyógytornász, mentőtiszt, szülésznő) is
csak 14-15 hét (alig valamivel több mint három hónap) komplex szakmai
gyakorlat van betervezve, a mérnöki szakokon átlagosan négy hét, a
gazdasági szakokon és a többi szakmai curriculumok jelentős részében nem
is szerepel gyakorlati képzés. Az, hogy a bölcsész alapképzésben meg
sem említik, ma már nem tűnik föl annyira természetesnek, tekintve, hogy
a végzős bölcsészek jelentős része már ma is a vállalati, közigazgatási
szférában helyezkedik el.

Közhelynek számít, de ma már szinte egyetlen szakma sem
nélkülözheti az alapvető gazdasági ismereteket és az
idegennyelv-tudást. A diplomás álláshirdetések már mindenütt egy,
gyakran két nyelv jobbára felsőfokú, illetve tárgyalóképes ismeretét
írják elő: 75 százalékban az angolt, kisebb részben a németet, még
kisebb részben más nyelveket. Ehhez képest kevésnek látszik, hogy az
alapdiplomához az esetek többségében egyetlen középfokú nyelvvizsga
szükségeltetik. (Ami egyébként a felsőoktatásba jelentkező fiatalok
65-70 százalékának már a jelentkezéskor megvan.)

A gazdasági ismeretek oktatásával még rosszabb a
helyzet. Az még hagyján, hogy a bölcsészképzésben (kivéve a média- és
kommunikáció szakot) nem is említik, de az, hogy például az
orvosképzésben továbbra sem szerepel egyetlen gazdasági jellegű
tantárgy, érthetetlen. Pedig mára bebizonyosodott, hogy
költségérzékenység nélkül a korszerű gyógyítási tevékenység
elképzelhetetlen. Mint ahogy a modern mérnöki munka is. A műszaki
felsőoktatás azonban, úgy tűnik, ezt időben felismerte: már a mérnöki
alapképzésben is szerepelnek gazdasági (sőt jogi és szociológiai)
ismeretek is, mondván: egy mérnöknek ma már nemcsak egy híd,
metróalagút, autókarosszéria megtervezése a feladata, hanem a gazdasági
megvalósíthatóság, a megtérülés, sőt a társadalmi reakciók
figyelembevétele is.

Amivel viszont
minden felsőoktatási intézmény adós: a felkészítés a munka világára.
Pedig a szakmai szempontokon túl egyre fontosabbak bizonyos emberi
tulajdonságok: a testi és szellemi terhelhetőség, a stressztűrés, a
csapatmunkára való készség. De ezeknek gyakran maguk az oktatók is híján
vannak, hogyan is taníthatnák őket?