Károlyi
Mihály 1955 márciusában halt meg Franciaországban. Kádár börtöneiben még
százával voltak 56-osok, amikor a vörös gróf, az első köztársaság
elnöke hamvait újratemették Budapesten. (Forrás: Index)

Fontos esemény volt ez a legitimizációra áhítozó
Kádár Jánosnak és rendszerének, és jelenlétükkel mindehhez olyan
baloldali nyugati gondolkodók asszisztáltak, mint a A. J. P. Taylor
oxforfi történész professzor (könyveit manapság is sűrűn kiadják
magyarul), Francesca Wilson angol írónő vagy Yvette Guyot francia
írónő.

A temetés előtti napokban a
sajtó sűrűn foglalkozott az eseménnyel.

Bemutatták a hamvak hazahozatalára kiadott
emlékbélyeget, és ismertették a temetési menet útvonalát: Kossuth tér –
Alkotmány utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Marx tér – Lenin körút – Rákóczi
út – Baross tér – Mező Imre út.

A
temetésen külön küldöttség képviselte azt a területet, ahol Károlyi
egykoron földet osztott. A Népszabadság tudósítása érzékletesen írja le
látogatásukat:

„Nem sokkal fél 10 után messziről
érkezett emberek állnak a ravatal mellé: Kovács Lajos, a Füzesabonyi
Járási Tanács  vb-elnökhelyettese, Fázold Károly, a járási
népfrontbizottság titkára, Fülöp Zsigmond, a kápolnai Alkotmány Tsz
tagja és Nagy András, az Új Barázda Tsz tagja. Hajnalban indultak, hogy
tisztelegjenek annak ahazafinak az emléke előtt, aki 43 évvel ezelőtt
kápolnai birtokán megkezdte a földosztást. A karót, amely akkor a
feudális-kapitalista rend szétbomlásának hirdetője, a társadalmi haladás
útjelzője volt, azóta őrzik, ma a kápolnai Alkotmány Tsz becses
ereklyéje.”

Károlyi Mihály a második világháború után tért vissza
Magyarországra és párizsi nagykövetként az új rend szolgálatába állt. A
Rajk-per elleni tiltakozásul lemondott posztjáról és ismét az emigrációt
választotta. A sors iróniája, hogy az a Kállai Gyula mondott beszédet
az elhunyt ravatalánál, aki 1949-ben külügyminiszterként figyelmeztette a
diplomáciai testület tagjait: az ellenség oldalára átállt árulóval
minden kapcsolat megszakítandó (HVG, 1998/41.). Ennek tudatában Kállai
gyászbeszéde már-már orwelli:

„Őt magát
1949-ben a személyi kultusz következményeként jelentkező törvénysértések
mélységesen bántják, s ezért lemond diplomáciai tisztéről, ismét az
emigrációt választja. Mi, akik megszenvedtük a személyi kultusz bűneit,
és akik felszámoltuk ennek következményeit, megértjük Károlyi Mihály
indokait. A kérdésre a történelem már válaszolt: okultunk a múltból: a
mások és saját hibáinkból is: pártunk elsöpörte a személyi kultuszt, s
ma a lenini eszmék világító fényét követve, töretlenül haladunk előre a
szocialista Magyarország építésének
útján.”

Károlyi
Mihály özvegye és a nemzetközi elismerésre szomjazó Kádár és köre
valójában alkut kötött. A hagyaték hazahozataláért cserében a rendszer
megjelenteti Károlyi írásait, derül ki a HVG már idézett írásából. Az
más kérdés, hogy Károlyi teljes levelezését, illetve emlékiratait nem
publikálták, és a Hit, illúziók nélkül címmel megjelent szöveget is csak
cenzúrázva.

Károlyi a
rendszerváltás után is eleven történelmi figura maradt. A baloldal
időről időre megpróbálja példaképül állítani, de kísérletük rendre
hamvába hal. Nem volt egy vidám korszak 1918-19 fordulója, a történelmi
Magyarország nagy részét idegen csapatok szállták meg, sorra kiálltották
ki elszakadásukat a nemzetiségi területek, a kommunisták a hatalom
megragadására készültek, és közeledett Trianon. Ember legyen a talpán,
aki itt egy olyan hőst talál, amit egy 21. századi párt a zászlajára
vehet.

Tényleg, emlékeznek még
arra, hogy 2004 októberében az identitáskereső MSZP éppen a Kossuth tér
melletti Károlyi szoborhoz szervezett nagygyűlést? Ahhoz a szoborhoz,
amit szélsőjobbosok néhány havonta leöntenek vörös
festékkel…

Nagyjából ennyit jelent
ma Károlyi.