„… Az új
értelmiségi álom be is teljesedik a telepi cigányok néhány ezrelékén, de
erre a programra ráfáznak mindazok, akik nem válnak értelmiségivé, akik
a telepen maradnak, akik elakadnak valahol félúton. Ők nem fogják
tudni, mi a dolguk a világon…” – olvasható aTakács Géza Roma naplójában a
Gondola.hu-n.

[…]

Ezen a telepen
éppen modellkísérlet folyik. Nem számolják fel, hiszen a nagyon drága
telepfelszámolások gyakran eredménytelenek, csak a telepek
továbbköltöztetését jelentik, hanem tisztasági házat építettek,
fürdővel, mosókonyhával, a lakhatatlan putrikat lebontották, a lakható
házakat megerősítették. A Máltai Szeretetszolgálat sok pénzt költött már
el. Van már közösségi ház is. Tanodát terveznek oda. És kint van a
telepen egy szociális munkás fiatalember, aki próbálja a telepieket
segíteni, a javuló életfeltételeket biztosító létesítményeket megvédeni,
azok használatát megtanítani. Ugyanezen a telepen jelen van már az
egyház is, legutóbb betlehemes játék is volt már a Tabánban a helybeli
gyerekekkel, a helybelieknek. (Noha a templom tíz perc járásra van. Két
utcahosszra.) Jött két önkéntes segítő is valahonnan nyugatról, talán
Franciaországból. Az iskola meg hivatalosan integrál, külön pénzt és
segítséget kap az idejáró telepiek után.

Mindez azonban olykor mintha semmi sem volna. Semmi,
mert nem csökken a távolság a telepi gyerekek és a többiek között, hanem
nő, a település valójában nem tud mit kezdeni a cigányteleppel, viseli,
mint keresztjét, de nem türelemmel, nem figyelemmel, és semmiféle
megváltásban nem reménykedve, inkább arról sóhajtozva, hogyan vethetné
le ezt a terhet. Az életnek két teljesen külön tere van, ha nem muszáj,
nem gondolunk egymásra. Útjaink összegabalyodnak, folyton érintkeznek,
és mégis távolodnak.

Mindezt nem
látom, csak tudom, olykor éppen csak az újságból, mert a telepre nem
merek bemenni. Legutóbb, amikor valami jó hír nyomában arra mentem
volna, néhány cigány ifjú fenyegetőleg körém gyűlt, és visszaküldtek a
parasztok közé. Megértem őket, hiszen ha a magamfajta arra jár, az nekik
kétségtelenül olyasféle, mintha egy kukázó a dolgozószobámban is bele
akarna nézni a szemetesbe. Ezt magam is érzem, amikor arra megyek, mert
ők úgy állnak az utcán, télen-nyáron, mint ahogy az ember a konyhában
ácsorog az ebédet készítő felesége körül. A telepen a házfal inkább csak
paraván, függöny. De az élettér az többnyire az utca. Ettől persze még
ez a fenyegető kiutasítás amúgy közönséges
rasszizmus.

Ahogy a Tabán nekünk is
valami holdbéli táj, valami hiány a város térképén. Félbemaradt utcák,
jelöletlen zsákutcák. És terveinkbe, kultúránkba, rendezvényeinkbe,
versenyeinkbe nincsenek beleszámítva, belegondolva az ott élők. Ugyanúgy
mi sem létezünk onnan nézve. Vagyis hát persze, hogy létezünk, hiszen a
létfeltételek minden eleméhez ki kell onnan mozdulni, de csak úgy, mint
az erdőbe fáért. Ahol semmi nem könnyű, ahol végül is lehet boldogulni,
csak szívósnak és rámenősnek kell lenni. Ahol mindenütt kilóg a pénz az
utcára, a kuka is tele van vele, a kert is. Csak össze kell szedni,
csak fejsze kell, de legjobb a motoros fűrész.

Amikor azt gondolták, hogy a cigány gyerekeknek az
iskolában cigány népismeretet kell tanulniuk meg cigány nyelvet, hogy
otthon érezzék magukat, az jól ki lett találva, viszont a telepieknek
mégis csak az kellene, hogy ne fodrászműhelyről ábrándozzanak a lányok, a
fiúk meg nagy autókról, miközben tanulják a cigány nyelvet, ami magában
véve még annál is haszontalanabb, mintha oroszul tanulnának. Helyette a
legkisebb koruktól, ahogy intézményi gondoskodás közelébe kerülnek, azt
kellene nap mint nap gyakorolniuk, ami ahhoz kell, hogy egy ház ép
maradjon, egy kert gondozott, egy lakás rendben levő, egy munkahely
megőrizhető. Talán  el lehetne ezt érni,  ha a
tanárral együtt mennének vissza tanórára a telepre, és az ott szükséges
napi munkák elvégzése révén tanulnák meg, mit jelent valójában a munka.
Miféle sikerekkel, örömökkel, eredményekkel járhat. Miféle áldozatot,
lemondást kíván.

A cigány gyerekek
mai iskolai programjait értelmiségiek álmodták meg, akik értelmiségit
szeretnének faragni minden cigány gyerekből. Kultúrájára büszke,
öntudatos kis cigányokat, akik népük hagyományait ápolják és
továbbadják. Akik majd diplomájukkal jól elboldogulnak a világban, és
cigány önismeretük és sajátos világuk révén az emberiség kertjének szép
rózsái lesznek. Olyan értelmiségiek álma ez, akik haragudtak más
értelmiségiekre, mert azt gondolták róluk, hogy azok az iskolát
kifejezetten a cigány gyerekek ellen találták ki.

Az új értelmiségi álom be is teljesedik a telepi
cigányok néhány ezrelékén, de erre a programra ráfáznak mindazok, akik
nem válnak értelmiségivé, akik a telepen maradnak, akik elakadnak
valahol félúton. Ők nem fogják tudni, mi a dolguk a világon. Csak nagyon
haragudni fognak, hogy annyira mostoha hozzájuk.

[…]