Az 1945 utáni építészetnek azért is nehéz a sorsa, mert a közvélemény egyelőre nem érzi értéknek a korszak építményeit. A közízlés megváltozhat, de, meglehet, akkorra már késő lesz. (Forrás: hvg.hu)

– MOM-székház, Úttörő áruház, Vörösmarty téri ORI-székház (népnyelven: „elizélt palota”), az Országos Tervhivatal épülete (a „spenótház”), a Blaha Lujza téri sajtóház, Kossuth Lajos utcai Hungatotex-székház, Tihany Szálló, a Ganz-gyár (ma Millenáris) két felrobbantott iparcsarnoka, a Deák Ferenc utcai Chemolimpex-székház, a Medicor-központ, a balatonalmádi Aurora Szálló – sorolta a szocialista korszak a rendszerváltás után elbontott vagy a felismerhetetlenségig átalakított meghatározó, ún. „ikonikus” épületeit Ferkai András építészettörténész. Az áldozatok számbavételére a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) múlt heti nemzetközi konferenciája adott alkalmat. A Problémás örökség elnevezésű rendezvény azzal foglalkozott, mihez kezdhetünk a háború után keletkezett épített örökségünkkel.

Ferkai szerint például az áldozatlista jól mutatja, hogy milyen sorsra juthat akár a korszak majd minden jelentős épülete. „Nem azt mondom, hogy mindegyik egykori épületnek meg kellene maradni, azt pedig különösen nem, hogy ne lehetne értő módon hozzájuk nyúlni, de az biztosan túlzás, hogy nyom nélkül tűnnek el a korszak meghatározó házai” – indokolta megközelítését a hvg.hu-nak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára.

[…]

Alapkérdés, hogy mit érdemes védeni a szocialista korszak épületei közül, s mennyi szabadságot kaphatnak a befektetők. Egykori szocialista városközpontok (Szekszárd vagy Salgótarján), a hatvanas években épített modernista iskolák, irodaházak, szállodák, állomások, várótermek közt több is veszélyben van. A háború utáni építészetnek például fontos épületei voltak a bányász, az építők (MÉMOSZ), illetve a kereskedelmi, pénzügyi és vendéglátó-ipari dolgozók szakszervezeteinek (KPVDSZ) székházai. A védett MÉMOSZ épületét, ami a magyar modern építészet egyik csúcsteljesítményének számít, alaposan átalakították, olyannyira, hogy Ferkai, aki korábban nem tartotta problematikusnak az átépítést, most már a kongresszuson követte meg azokat, akik korábban kétségeiket hangoztatták. A Jókai utcai KPVDSZ-székháznak pedig nincs védettsége, pedig az örökségvédők ezt javasolták, de a Hiller István vezette tárca elvetette. Különös egybeesés, hogy az MSZP ezt az épületet vásárolta meg leendő székházának, amelyhez várhatóan komoly átalakításra lesz szükség.

Szerencsére akadnak jó példák is a korábbi korszakok, így a szocialista építészet utóhasznosítására: Ferkai Andrásnak különösen két egykori budapesti autóbusz-pályaudvar átalakítása tetszik. A Deák téri, amelyet értőn alakítottak, és tán végre birtokba lehetne venni. Illetve a Kosztolányi Dezső téri, amely Tranzit Art Café néven váltott sikeresen szerepet.

Prakfalvi Endre építészettörténész, a korszak kiváló ismerője szerint való igaz, hogy a társadalom nagy részében még nem tudatosult, hogy mit veszítünk a dózerolással, de így volt ez korábban is. A XIX. században például csak a középkori számított értéknek, minden mást szívfájdalom nélkül bontottak le. „A szakembereknek az a dolguk, hogy már akkor szóljanak, amikor a közvélekedés még nem változott meg előnyére” – mondta a hvg.hu-nak a MÉM kutatója. Ő és kollégája, Fehérvári Zoltán kapásból meg is említ néhány védelemre méltó házat. A Vasas teniszcsarnokát, a siófoki meteorológiai obszervatóriumot, a Martinelli téri parkolóházat, illetve Salgótarján egykori Fő terének építményeit, például a Karancs szállót, az ún. 13-as bérházat és a művházat.

Nagy kérdés, hogy mi legyen a korszakban a legtöbb épületet adó és az időszakot méltán jellemző lakótelepekkel. Ferkai András úgy véli, nyilvánvaló, hogy a paneles nagy lakótelepeken nem a műemléki védettség segít, ott komplex, a helyi társadalmat is érintő rehabilitációs programra van szükség. A jelenlegi laza beépítettségük sem maradhat meg, de ez senkinek sem fájna, ha bővülne és színesedne ezeknek a városrészeknek a lakáskínálata. Van viszont olyan kisebb lakótelep, amely biztosan része az óvni érdemes épített örökségnek. Ezek ugyan nem „ikonikus” épületek, de az egykori hétköznapok világát kitűnően felidézik. Ferkai szerint Dunaújváros szocreál lakótelepe, a Kerepesi út és az Örs vezér terénél kígyózó épületegyüttes vagy a IX. kerületi József Attila lakótelep ilyen. Szívéhez közeli az alig három utcából álló óbudai kísérleti lakótelep, amely a tömeges lakásépítés típusterveit készítette elő, és 1959 és 1963 között húzták fel.

Több ikonikus épülethez is egyelőre levakarhatatlanul és jórészt természetes módon hozzátapad a pártállami múlt. De olykor még a tisztességesen megtervezett, az akkori nyugati szemmel korszerűnek számító köznapi típusépületeket is sújtotta a negatív közvélekedés. Ilyen sorsra jutott Gádoros Lajos és Schall József 1949-ben tervezett függőfolyosós háza, amelynek lépcsőháza a ház oldalán fut fel, s lábakon nyugszik. A típust az ország számos helyén alkalmazták, például Csepelen, Újpesten vagy Salgótarjánban, és mindenütt terjedt az a hamis legenda, hogy az eredetileg az építészek elfelejtettek lépcsőt tervezni, és már csak az építés során „igazítottak” a plánumon.

Zádori Zsolt teljes cikke a hvg.hu-n