„Emlékpontok elnevezésű kétéves program gazdái harmincezer
interjúfilmet remélnek rögzíteni, melyeket középiskolások vesznek majd
fel a közvetlen környezetükben élő idősekkel.” A Magyar Narancs
kételkedik.

1,2 milliárd uniós
forintot kap a Schmidt Mária történész által főigazgatott Közép- és
Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány a 20.
század szemtanúival készítendő oral history interjúkra. A kezdeményezés
célja nemes, a projekt komolysága felettébb kérdéses.

Március elejei hír, hogy az Orbán-kormány által
létrehozott közalapítvány (a XX. és a XXI. Század Intézet, valamint a
Terror Háza Múzeum működtetője) programja kiemelt uniós projekt lett. Az
„Audiovizuális emlékgyűjtés a társadalmi kohézió erősítéséért”, röviden
Emlékpontok elnevezésű kétéves program gazdái harmincezer interjúfilmet
remélnek rögzíteni, melyeket középiskolások vesznek majd fel a
közvetlen környezetükben élő idősekkel. A részt vevő kétszázötven
iskolát pályázaton választják ki; a közalapítvány szakemberei ezek
oktatóit készítik fel az interjúzásra, ők pedig továbbadják e tudást a
diákoknak. A program az ország legkülönbözőbb térségeiben élő „tanúk”
(átlagemberek) emlékeit gyűjti össze, így a létrejövő új történeti
forrásanyag az egész országot reprezentálná. A vizsgált időszak 1938-tól
1988-ig terjed. A program – mint a javaslattevők kiemelték – ösztönzi a
generációk közötti párbeszédet, erősíti a helyi identitást, és
fejleszti a technikai készségeket is, például a kamera vagy a webes
adatbázis kezelésének megtanításával. A végeredmény egyrészt a
közalapítványnál kutatható mozgóképes interjú-adatbázis lesz, másrészt
olyan „virtuális emlékpontok” sora, melyeket egy-egy térséghez kötődően
hoznak létre a programban érintett települések.

Hogy az Emlékpontok bírja a kormányzat bizalmát, azt a
kiemelt uniós projekt státuszán túl a Bajnai Gordon önkormányzati és
területfejlesztési miniszter, Hiller István oktatási és kulturális
miniszter és Schmidt Mária által közösen celebrált bejelentés is jelzi. A
terv grandiózusságát és jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint
hogy a finanszírozására szánt összeg meghaladja az OTKA (Országos
Tudományos Kutatási Alap) társadalomtudományos kutatásra szánt tavalyi
pénzkeretét, ami 945 millió forint volt; de a fent sorolt ambícióit
tekintve is méltó a közfigyelemre. Nemcsak azért, mert hasonló lehetőség
aligha nyílik meg újból a történészszakma előtt, de azért is, mert e
nagyszabású kutatás kudarcával a ráköltött tudományos összeg is kárba
veszne. Épp emiatt meglepő, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséghez
(NFÜ) benyújtott előzetes megvalósíthatósági tanulmányból – amit az
oktatási tárcától kapott meg a Narancs – az szűrhető le: az ötlet
kidolgozottsága nincs arányban a feladat nagyságával.

Úgy orálisan

A
programéhoz hasonló módszertannal (az oral history, az elbeszélt
történelem mibenlétéről lásd keretes írásunkat) komoly tudományos
intézetek dolgoznak Magyarországon is. (Külföldön sok helyütt iskolákban
is alkalmazzák, hogy a diákokhoz közelebb vigyék a történelmet; itthon a
rendszerváltás óta ilyesmire csak elszórtan van példa.) Ezért furcsa,
hogy az Emlékpontok a hasonló profilú intézmények hosszú listájából
mindössze az 56-os Intézet és a Shoah alapítvány tevékenységét ismeri
(amit kiegészít az Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, valamint a
Wallenberg Alapítvány gyűjtésével). A többieket rejtélyes okból
figyelmen kívül hagyja, így maga teremti meg azt a hiányt, amit
betölthet – anélkül, hogy a mások által szerzett, módszertani
szempontból jól kamatoztatható tapasztalatokból
meríthetne.

Ezt a feltételezett
hiányt mindazonáltal pótolhatná a munkába bevont szakembergárda. A
tizenkét fős nagykuratóriumban azonban sem az oral historyval dolgozó
műhelyek nem képviseltetik magukat (az 56-os Intézetet vezető Rainer M.
János kivételével), sem a történelemtanárok szervezetei (bár a
kuratóriumban több történelemtanár is helyet kapott), sem más, a
korszakra specializálódott intézmények (például a Holokauszt
Emlékközpont). A nagykuratórium politikai értelemben leginkább
népfrontosként jellemezhető, talán azért, hogy a vállalkozás így
biztosítson magának legitimitást. A közalapítvány programigazgatója,
egyben az Emlékpontok programmenedzsere, Tallai Gábor szerint a
nagykuratórium tagjai „a 20. század történelmének specialistái és a
magyar tudományos élet elismert személyiségei, akik rangot adnak”, ezért
hívták épp őket. (Schmidt Mária nem kívánt élni a lapunk által
felkínált lehetőséggel, hogy nyilatkozzon.)

Tallai szerint a nagykuratórium feladata a
pedagógusokat felkészítő szakmai munkacsoport koordinálása lesz; e
szakmai munkacsoport pedig a közalapítvány munkatársaiból áll. Hogy
ebben a kuratórium nem minden tagja lát tisztán, arról Rainer M.
nyilatkozata tanúskodik, aki a Narancstól megkapott tanulmányból
értesült a projekt részleteiről. Rainer elképzelése szerint a
módszertani know how-t az 56-os Intézet adná; a tanárokat ők készítenék
fel. Ha ugyanis a tanárok nincsenek felvértezve ezen ismeretekkel,
használhatatlan interjúk tömege születhet. Sőt. A múlt
iránti mégoly ártatlan kérdezősködés könnyen konfliktusossá vagy bántóvá
is válhat, ha a kérdező nincs felkészülve a szerepére. Miklósi László, a
Történelemtanárok Egyletének elnöke, és Hosszú Gyula, az Utak a
holokauszthoz, történetek a holokausztról c. tankönyv szerzője (ő
kuratóriumi tag is) egyaránt úgy véli, minden a betanításon múlik.
Miklósi bízik abban, hogy a tanárok a rövid idő dacára felkészíthetők,
noha tapasztalatai szerint „ez a program nagy kihívást jelent a pályán
lévő pedagógusok számára, akik jellegzetesen hagyományos,
ismeretközpontú, »poroszos« képzésben részesültek. E
program megvalósításához – miképp a mindennapi tanári
tevékenységhez is – másfajta tanárszerep lenne
szükséges.”

A projekt
tervezete épp módszertani szempontból áll felettébb ingatag lábakon. A
tanulmány erre vonatkozó mondatait például Vértesi Lázár Oral history c.
cikkében (Aetas, 2004/1.) láttuk viszont; ez az írás a google-ban a
kulcsszóra rákeresve harmadik találatként lelhető fel. Ennek tükrében
elgondolkodtató a tanulmány azon állítása, miszerint a
projektmenedzsment tagjai „mélyreható ismeretekkel rendelkeznek az
»oral history« módszertanáról”. Csak tovább kellett
volna olvasni a cikket, hogy kiderüljön: a strukturált kérdőív eszköze,
amit a tanulmány említ, baklövés az oral history kontextusában. Az oral
history ugyanis mellőzi a kérdőívezést, hisz egyrészt nem konkrét
információkat kíván kinyerni az interjúból (bár nem kizárt ez a cél
sem), másrészt mert a kérdésekben foglalt előfeltevésekkel maga a
készítő határozná meg a dokumentum struktúráját, sőt akár a tartalmát
is. A kérdések legfeljebb terelhetik az interjúalanyt – és hogy merre
érdemes terelni őt, abban egy előzetesen kitöltött részletes adatlap
szokott segíteni. (Az Emlékpontok által is hivatkozott Shoah-interjúkhoz
például előre felveszik az adatokat, hogy maradjon idő a
felkészülésre.) Az interjúk minőségét ellenőrizni kell, és ki kell
értékelni őket. Esetünkben az iskolánkénti egy tanár (vagy a nyolcfős
közalapítványi csapat? esetleg a nagykuratórium?) átlagosan százhúsz
darab, darabonként akár többórás film elemzését végezné el. Az
adatbázisba rendezés külön kihívás; míg minden hasonló kezdeményezés
kereshető adatbázist hoz létre, az Emlékpontok csak a filmek
feltöltéséig jut el. Mindebből az tűnik ki: abszurd elképzelés
harmincezer interjút elkészíteni és rendszerezni mindössze két év alatt –
amit egyébként az uniós források elköltésének ütemezése
diktálna.

Valami büdzsé
Dániában

A projekt költségvetésének
adatai viszont beszédesebbek, mint a szöveg. A munka oroszlánrészét a
kétszázötven tanár végezné. Hogy mikor, vajon a szabadidejükben-e, vagy
éves szabadságuk terhére, csak találgathatjuk: módszertant és történelmi
hátteret tanulnak, akár százhúsz gyereket is kiokítanak ugyanebből, és
az iskola szintjén gondozzák a programot. A projekt ezt a munkát
mindössze két hónapra becsüli, és havonta kétszázötvenezer forinttal
(összesen százhuszonötmillióval) honorálja. A pedagógusok utazási
költségeit fejenként négyezer forintig téríti meg, amiből talán kitelik
egy vonatjegy, de szállásköltségre már nem marad belőle (hacsak nem
egynapos lesz az oral history gyorstalpaló). A diákok ingyen dolgoznak; a
büdzsé az interjúzás útiköltségeiről is
megfeledkezik.

A projektmenedzser és
a pénzügyi vezető viszont két éven keresztül havonta nettó 1 125 000
illetve 825 000 forintot kap. A program még tizenkét főt foglalkoztat
szakmai, pénzügyi és adminisztratív vonalon, havi 420 000-ért. A
kuratóriumi tagok havi 300 000 forintot visznek haza. A projekt
marketingjére 90 milliót szánnak, a monitoringra 34-et, pályázatokra
(?), szakmai konferenciákra 55, felkészítésre 52, az informatikai
rendszerre 73 millió jut.

Mire
lehullanak a levelek

Felettébb
kétséges tehát, hogy két év alatt létrejöhet-e akár a beharangozott
mennyiség töredékének megfelelő használható interjú, és hogy mindez
bármilyen módon hozzájárul-e a diákok identitásának formálásához (ki
emlékszik még a helyi partizánnal április 4-re kötelezően készíttetett
interjúkra?). Ha ugyanis a diákok profi interjúkat készítenek, az élmény
vész el; ha hagyják őket „szembenézni a múlttal”, akkor a forrás lesz
kezelhetetlen. Még ha születnek is használható interjúk, a program
voltaképpeni helyi hozadéka (az ajándékba kapott kamerákon kívül), a
„virtuális emlékpontok” elkészítése már sem időben, sem költségvetésben
nem fér bele az uniós programba, így megvalósításuk az iskolákra marad.
És még ha meg is valósul néhány ilyen, a központihoz kapcsolódó
internetes aloldal: ezekre, mint minden kutatható adatbázisra, a
személyes adatok védelméről szóló törvény kitételei vonatkoznak, ami
felettébb megnehezíti az adatbázis létrehozását és közzétételét. Ezen
bukott el a Magyar Bálint-féle Nemzeti Emlékezet program néhány évvel
ezelőtt. (Magyar egyébként fejlesztéspolitikai államtitkárként e
kezdeményezést is támogatta.) Oktatási tananyagként a „leletek” csak
feldolgozva vethetők be, már ha a tantervben szorítanak nekik helyet.
Mindezt összegezve kérdés, hogy a projekt mennyire lesz képes
megvalósítani magasztos küldetését, a „társadalmi kohézió
erősítését”.

Az Emlékpontok ősz
táján indul: ez talán elég lehet néhány alapvető kérdés tisztázására.
Először is el kéne dönteni, mi a kutatás célja: az eltérően megélt
lokális történelem megjelenítése, vagy a szakma számára érdekes új
információk szerzése (mindkét rendkívül általános szempontot említik).
Netán valamely más irányt vesz a program? Hogyan kezelhető a
történelemnek ez a részben a még élők emlékezete miatt, részben
önkényesen kijelölt, 1938-88 közötti intervalluma? Különösebben élénk
fantázia nélkül is elképzelhető, hogy az új források később akár a
Terror Háza leegyszerűsítő történelemszemléletének illusztrálására is
felhasználhatók. Már csak a névazonosság okán is felmerülhet, hogy a
kutatás a hódmezővásárhelyihez hasonló további Emlékpontok létrehozását
alapozhatja meg; ez egyébként – e projekttől függetlenül – feltett
szándéka a közalapítványnak. Bajnai Gordon szerint „nem lehet senkinek
monopóliuma a történelem értelmezése fölött” – ám ezt az újabb „nemzeti
emlékezet” programot a kívánatos szakmai nyitottság nélkül indították
el. Gyáni Gábor történész szerint – aki számos kollégájával ellentétben
nem rejti véka alá a véleményét – „nem szerencsés egy politikailag
ennyire elkötelezett, de szakmailag ennyire felkészületlen intézményre
ilyen sok pénzt bízni”. A kormányzat mindezek ellenére azonosult a
programmal, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy kezdeményező szerepben
lépett fel, hiszen a kormányprogramnak az uniós forrásból
finanszírozható nagyobb egységei a kiemelt projektekben öltenek testet. E
projektekre nem kell pályázni – bármely olyan kezdeményezés, amely
valamely önkormányzat, szaktárca vagy éppen az NFÜ támogatását bírja,
indulhat ekként. Akár az árokbetemetés logikája, akár a Fidesz felé tett
gesztusok, akár más okok vezérelték azt a döntést, hogy a kormány egy
jobboldali-konzervatív elkötelezettségű alapítvány nemesnek tűnő
kezdeményezéséhez asszisztáljon, legalább a szakmai kompetencia
körültekintő vizsgálatára szükség lett volna.