A
hagyományok megőrzése mellett az augusztusi VII. Nevelésügyi Kongresszus
valami újat is ígér: mélyreható dialógust szakma és társadalom,
elméleti szakember és gyakorló pedagógus között. De vajon lehet-e
valóban érdemi a vita, ha az egyszerű pedagógusok nem szólalhatnak meg,
és senki sem képviseli a döntéshozókat és a piac szereplőit. (Forrás:
[origo])

A tanév végén, az utolsó
nagy hajrá előtt kell egy kis kikapcsolódás! – bíztattam magam, mikor
eldöntöttem, meglátogatom vidéki barátaimat. Nagy társaság verődött
össze, zömében pedagógusok, így nem is olyan meglepő, hogy a főzőcske,
fürdőzés közepette is az iskolára terelődött a szó.

Az integrációról

Egyikük egy kisegítő iskolában dolgozik. Az integráció –
egyébként szerinte is kiváló – mozgalmának hála a gyerekek többségét
áthelyezték „normális” iskolákba, így lassacskán elfogynak a
tanítványaik. De nem is ez a baj – folytatja, hiszen az egészséges
környezet tényleg segíti a gyerekeket. De mihez kezd az a tanító néni,
aki szeptemberben szembe találja magát néhány autista és hiperaktív új
tanítvánnyal? Ő tehetetlen, felkészületlen, a szakember pedig munka
nélkül marad.

A
felzárkóztatásról

Másikuk egy kis
faluban tanít, gyerekeik többsége roma. Hosszan meséli történeteit,
dilemmáit, melyek közös ismertetője: a két kultúra (többségi-
kisebbségi) összeütközése. Mit kell akkor tenni, ha a roma anyuka, az
évszázados hagyományhoz hűen kiveszi az iskolából a tizenhárom éves
„házasságra érett” lányát? Hogy lehetne megoldani – teszi fel a költői
kérdést – , hogy úgy segítsük őket, hogy közben ne öljük ki belőlük azt,
ami az övék? Mit kell tenni, ha maga a rendőr beszéli le arról, hogy
bejelentse: füvezik az egyik tanítványa? Hogy harcoljon a szülők vak, a
gyermeke jövőjét romboló szeretete ellen?

A tehetséggondozásról

A harmadik kolléga egy kéttannyelvű gimnázium okos,
szorgos gyerekeit tanítja. Hiába azonban a tehetség és a rendkívüli
tanári erőfeszítés, ha nem adottak a felkészüléshez szükséges
feltételek. Nincs tankönyv, sem idegen nyelvű érettségire felkészítő
feladatsor. Ilyen körülmények közt nemhogy a tehetséggondozás, de még az
esélyegyenlőség sem biztosított.

Ismerjük tehát a feladatainkat, igyekszünk is annak
eleget tenni, ám mégis indokolt, hogy összeüljön a VII. Nevelésügyi
Kongresszus, hisz valóban van miről beszélnünk. A kérdések nem is
elsősorban a nagy elvek szintjén fogalmazódnak meg, hiszen azokkal
(integráció, felzárkóztatás, munkaerőpiac kívánalmaira rímelő képzés,
tanárképzés reformja, élethosszig tartó tanulás stb.) nagyrészt már
azonosult a szakma, a társadalom. Ezt támogatja már évek óta, sőt a
megvalósítását is egyengeti a kormányszinten megfogalmazott Nemzeti
Fejlesztési Terven belül, az Új tudás – Műveltség mindenkinek
program.

Az ördög ezúttal is a
részletekben rejlik. Épp ezért csak helyeselni lehet a kongresszus
szervezőinek azt a szándékát, hogy a hangsúlyt ezúttal a dialógusra
fektessék: oktatásügy – munka világa, elméleti szakember – gyakorló
pedagógus között. Ám mégis, látva a készülődő seregszemle programját
némi kétely fogalmazódik meg az emberben. Hogy miért?

A szervező testületek között nincs jelen sem a piac,
sem a jog, sem a legfelsőbb döntéshozók képviseletében egyetlen
szervezet sem (kivéve az önkormányzatokat képviselő két szerv). A
csatlakozott, több mint hetven támogató testület közül egyetlen egy
jeleníti meg a gazdaság érdekeit (Magyar Iparszövetség), a többi a
szakma valamely szegmensét képviseli. Ha csak magunkban leszünk, mi,
pedagógiai beállítottságú testületek, miként lesz lehetséges eleget
tenni annak a célnak, miszerint: „A VII. Nevelésügyi Kongresszus nemcsak
arra  »kíván« lehetőséget adni, hogy az
oktatás megmutassa magát a társadalomnak, hanem arra is, hogy a
társadalom megfogalmazza, mit vár az iskoláktól”.

Ha ez a szándékuk valóban komoly, miért nem vonták be
már a szervezőmunka fázisában a dialógusra felkért másik felet? Sokkal
fájdalmasabb pontot érint a másik aggályunk. Hogyan kívánják megoldani a
szervezők, hogy valóságos, építő dialógus alakuljon ki a tanító
„nemecsekek” és a szakma teoretikusai között, („Az oktatás akkor közügy,
ha Ön is elmondja a véleményét!”) ha a három naposra tervezett
programból kettő a szakértők előadásaival telik el és csak a harmadik
napon nyílik alkalom a megszólalásra – tíz-tíz perc erejéig. Ennek jogát
„maximum tizenkilencezer forintért” bárki
megvásárolhatja.

Hogy lesz ebből a
szervezők igérete szerinti „a dolgok mélyére hatoló párbeszéd”? A képlet
rossz ízű emlékeket ébreszthet a korosabb publikumban: a tekintélyek
(ezúttal szakmai tekintélyek) kifejtik gondolataikat, melyet a nép
egyszerű gyermekei megvitathatnak. Nem lett volna szerencsésebb, ha
előbb megszólítanak minket, majd a kérdéseinkre, gondjainkra válaszolva
segítenek megérteni, belátni és megoldani a problémáinkat? Igaz, a
megnyilvánulásnak megadatott egy másik fóruma is: a Comenius Műhely
Közhasznú Egyesülete „Megtörtént esetek” címen pályázatot hirdetett,
melyben a gyakorló pedagógusok egy darab  A/4-es oldalon
leírhatják tapasztalataikat. Vajon mi lesz a sorsa ezeknek az
írásoknak?

Ha a kongresszus
szlogenjével ellentétben mégsem adatik meg a dialógus, uram bocsá’ a
vita lehetősége (résztvevők, illetve megnyilvánulási fórum híján), és
ezúttal is csak a „széleskörű nemzeti vita” hallgatóságának szerepe
osztatik ki ránk, már nem is bánt annyira, hogy a kollégáim nem is
tudnak a készülődő rendezvényről.

A
szerző középiskolai tanár