A
negyvenes évek második felének immár történelmi blokádja költözött
vissza a német fővárosba, de immár csak a Német Történeti Múzeumba.
(Forrás: Múlt-kor)

„Nézze, én kész vagyok megpróbálni a
légihidat. Nem tudom garantálni, hogy működni fog, és biztos vagyok
benne, hogy még a legjobb esetben is fázni fognak az emberek és éhesek
lesznek. És ha a berliniek nem tartanak ki, elbukik az egész” – mondta
az amerikai Clay tábornok Ernst Reuter polgármesternek. A berliniek
azonban kitartottak, és átvészelték a hatvan éve, 1948. június 24-én
kezdődött szovjet blokádot.

A hidegháború hajnalán a
korábbi világháborús szövetségesek szembenállása egyre nyilvánvalóbbá
vált. A viták súlyosbodásával a Németország szovjet zónájában fekvő
Berlin helyzete is ingataggá vált, hisz Molotov szovjet külügyminiszter
szavai szerint: „Ami Berlinnel történik, az Németországgal történik. Ami
pedig Németországgal történik, az egész Európával
történik”.

A Kreml
számára az utolsó csepp a pohárban a szovjet jóváhagyás nélkül 1948.
februárjában bevezetett (és Berlinbe becsempészett) új német márka volt.
A Vörös Hadsereg június 12-én lezárta a fővárosba vezető autópályát,
leállt a hajó-, majd végül a vonatforgalom, június 24-re a város teljes
blokád alatt állt. Az amerikai-brit szövetségesek végül úgy döntöttek:
nem áldozzák fel Berlint, hanem kétmillió lakosának megmentésére
sietnek. Mivel azonban nem akarták kockáztatni a harmadik világháborút,
megoldásként csak a légihíd maradt.

A feladat szinte
lehetetlennek tűnt: az Indokínában lekötött franciák veszett ügynek
látták Berlint, a csapatkivonások miatt kevés volt az amerikai katona,
még kevesebb repülőgéppel. A britek valamelyest jobban álltak, de a két
hadsereg kapacitása együttesen is csak napi 700 tonna élelem és szén
szállítására volt elég, míg a berliniek szűkös napi szükséglete 5000
tonnára rúgott.

A
szállítások újabb gépek bevonásával kezdődtek el, a repülők egy évekkel
korábban a szovjetek által is aláírt szerződés alapján három, egyenként
20 mérföld széles légifolyosón érhették el a német fővárost. Az
amerikai-brit zónából hárompercenként szálltak fel a gépek, a
hatékonyság érdekében a pilóták a Tempelhof repülőtéren nem hagyhatták el a
fedélzetet, a várakozó gépekhez mobil bárokat küldtek, a frissítőket a
legcsinosabb berlini fräuleinok szolgálták fel.

A
szovjetek, akik kezdetben megmosolyogták a légihidat, idővel zavarni
kezdték a gépek rádióadásait, vagy éppen mellettük repülve a levegőbe
lőttek. Bevetették a propagandafegyvert is, az ellátás garantálására
hivatkozva próbálták rávenni a berlinieket, hogy költözzenek át a város
keleti részére, végül a városházát elfoglalva próbálták megakadályozni
Ernst Reuter újraválasztását. Időközben a franciák is bekapcsolódtak, s
90 nap alatt repülőteret építettek a Tegel-tó
partján.

A légihíd a telet is átvészelte, noha akadt
nap, amikor csak egy gép tudott leszállni. 1949 húsvétján az amerikaiak
erődemonstrációt rendeztek: 24 óra alatt 1383 felszállással 13 ezer
tonna szenet szállítottak a városba. A „húsvéti parádé” megtörte a
szovjeteket, így 1949. május 12-én feloldották a blokádot, de a légihíd
még szeptemberig fennmaradt. Légi úton 2,3 millió tonna szállítmány
jutott el Berlinbe 278 228 felszállás során. A hadműveletnek áldozatai
is voltak, 31 amerikai és 39 brit katona vesztette életét, 17 amerikai
és 8 brit gép zuhant
le.