Michal
Stefansky történész, a pozsonyi Hadtörténeti Intézet (VHÚ) munkatársa az
1968-as megszállás szlovákiai sajátosságairól és a felvidéki magyarság
magatartásáról nyilatkozott a Népszabadságnak.

Váratlan megszállás – A csehszlovák és a szovjet
pártvezetők ágcsernyői (Cierna nad Tisou, július 29.-augusztus 1.)
tárgyalásai, majd a kommunista pártvezetők pozsonyi találkozója
(augusztus 3.) után nemcsak a közvélemény, hanem a csehszlovákiai
politikusok is megnyugodtak kissé. Alexander Dubcek is aláírta a
brezsnyevi doktrínát tükröző dokumentumot, amely a szocialista
társadalmi rend megvédésének internacionalista kötelezettségét
hangsúlyozta. Nem sokkal ezután derült ki, hogy ez a dokumentum nem a
szovjet nyomás csökkenését eredményezheti, amiben Dubcekék hittek, hanem
az egyik hivatkozási alapot jelentette a
megszállásra.

Pjotr Seleszt és
Vaszil Bilak balatoni eszmecseréje – Az Ukrajnai Kommunista Párt első
titkára, az SZKP politikai bizottságának tagja 1968 júliusában a
balatonaligai pártüdülőben találkozott Vaszil Bilakkal, a csehszlovákai
dogmatikusok vezető képviselőjével, akinek azt tanácsolta, hogy levélben
kérjék a testvéri országok internaconalista segítségét a szocialista
társadalmi rend megvédése érdekében. Ezt a segélykérő levelet végül öten
írták alá, s megbízható értesülések szerint Bilak a pozsonyi tárgyalás
szünetében, a mosdóban adta át Brezsnyevnek. Egyébként ők öten kívánták
megalakítani néhány társukkal együtt 1968. augusztus 21-én éjjel a
forradalmi munkás-paraszt kormányt, ám Ludvik Svoboda államfő nem volt
hajlandó kinevezni ezt az önjelölt testületet.

Kádár János szerepe – A magyar pártfőtitkár sokáig
rokonszenvezett a prágai tavasz bizonyos törekvéseivel, ugyanakkor ő is
tartott az általa ugyancsak ellenforradalminak minősített jelenségektől.
Ezek felszámolására ösztönözte Alexander Dubceket még az augusztus
17-i, révkomáromi találkozójuk során is. Elsősorban a média
pártellenőrzésének megerősítését és azoknak a személycseréknek a
végrehajtását kérte szlovák kollégájától, amelyre állítólag ő már
Ágcsernyőn is ígéretet tett Brezsnyevéknek. Ezt azonban a csehszlovákiai
pártvezető tagadta, s miután a bodrogközi találkozóról nem készült
jegyzőkönyv, a jelenlévők visszaemlékezései nem egyértelműek. Kádár
János a négyszemközti eszmecsere során burkoltan utalt a megszállás
egyre nagyobb veszélyére. A találkozót követő napon utazott Moszkvába,
ahol a szovjet, a lengyel, a bolgár és az NDK-beli pártvezetőkkel
döntöttek a katonai invázióról.

Gustáv Husák előretörése – A jogi végzettségű politikus
egyik vezetője volt az 1944-es szlovák antifasiszta felkelésnek, majd a
felszabadulás utáni fokozatos kommunista hatalomátvételnek. 1951-ben
letartóztatták, 1954-ben pedig több társával koholt perbe fogták és
életfogytiglanra ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult, s igyekezett
ismét politikai tisztséghez jutni. A prágai tavasz idején Alexander
Dubcek híveként szerepelt, több beszédében élesen bírálta Vaszil
Bilakot. A katonai invázió után Pozsonyban elérte, hogy a moszkvai
tárgyalásokon őt bízzák meg Szlovákia képviseletével. Brezsnyev
kezdetben semmit sem tudott róla, többször úgy vélte, hogy Milan Klusák,
Ludvig Svoboda cseh államelnök veje, volt kulturális miniszter ül a
tárgyalóasztalnál. Rövidesen azonban felfigyelt Husákra. Husák ekkor már
a föderáció, a csehszlovákiai államszövetség létrehozásán fáradozott,
amelyet néhány hónap múlva el is fogadtatott a szovjetekkel is, akik
csak abba nem egyeztek bele, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja is
kettészakadjon. 1969 áprilisától Gustáv Husák egyre élesebben fordult
szembe Dubcekkel. Megkezdte az úgynevezett normalizálást, amelynek során
sok ezren veszítették el nemcsak a párttagságukat, hanem addigi
munkahelyüket is.

Megszállóknak
tartották a magyarokat is – Dél-Szlovákia magyar nemzetiségű
lakosságának a viselkedése semmiben sem tért el a szlovákokétól. A
legtöbbjük szintén megszállóknak tartotta az Ipolyság felől Léva és
Nyitra térségébe bevonuló magyar katonákat. Erről többek között az a
felmérés is tanúskodik, amelyet a pozsonyi pártközpont megbízásából
készítettek 1968 szeptemberében. Ugyanez volt a véleménye Szűcs Ferenc
altábornagynak, a magyar hadsereg összekötő tisztjének, aki szeptember
2-án Czinege Lajos honvédelmi miniszternek tett szóbeli jelentésében
hangsúlyozza, hogy nincs semmilyen támogatottsága a Varsói Szerződés
katonáinak, szerinte a legjobb lenne azonnal hazaindulni. Hasonló
véleményen volt Sztankó Pál, pozsonyi magyar főkonzul is, aki szeptember
13-án Budapestre küldött részletes helyzetelemzésében rámutat, hogy a
megszállással enyhült a magyar és a szlovák nemzetiségű polgárok közötti
éles feszültség, mert azóta egységesen lépnek fel a megszállók ellen.
Akik más véleményen vannak – s név szerint néhány járási párttitkárt
említ –, azokat árulónak bélyegzik meg, s életveszélyesen megfenyegetik –
írja a magyar diplomata. Aki már ekkor kiemelte, hogy szerinte Gustáv
Husák higgadt magatartása már augusztus végén elősegítette a szlovákiai
konszolidációs folyamat megkezdését, amivel előnybe kerültek a cseh
országrésszel szemben. A hetvenes évek elején a pozsonyi és a
dél-szlovákiai párttagok 1968-as magatartását vizslató, úgynevezett
átigazoló bizottságokban is voltak magyarok. A kizártak és a
munkahelyeikről menesztett személyek között jelentős volt a szlovákiai
magyarok száma is, akik közül sokan – más nemzetiségű sorstársaikhoz
hasonlóan – megbélyegzett polgárokként éltek. Többen évekig nem
publikálhattak, alkalmi munkából éltek, derékba tört értelmiségi
karrierjük.