Varga László a Kenedi-bizottság tagja az ÉS-ben ismertette a
nemrégiben lezárult munka számára legfontosabb tanulságait: az
állambiztonsági szolgálat többmilliós nyilvántartást vezetett, amelynek a
nagy részét soha nem lesz módunk megismerni…

Kerek egyéves munkáját befejezve a Kenedi-bizottság
négy hete adta le jelentését a kormánynak. Szilvásy miniszter háromhetes
hallgatási moratóriumot kért a bizottság tagjaitól, mondván, addig
megtárgyalják a jelentést, illetve felteszik a miniszterelnöki hivatal
honlapjára.

Már a bizottság
létrehozása jelezte, új fejezet nyílhat az állambiztonsági iratok
nyilvánosságáért folytatott másfél évtizedes küzdelemben.
Leegyszerűsítve nevezhetjük ezt akár levéltár és hivatal disputájának
is. Ennek egyik dimenziója, az egykori Történeti Hivatal a nagyrészt
róla szóló 2003-as törvénynek köszönhetően kikerült a permanens
bírálatok tűzvonalából. Még mindig messze bármi tökélytől, de a
megismerés szabályai nyugvópontra jutottak.

A jelzett törvény viszont – és ez a másik dimenzió –
szinte semmi teret nem adott a hivatalból levéltárrá avanzsáló
intézménynek, hogy szembeszállhasson a többi hivatallal, nevezetesen az
állambiztonsági iratokat (egy részüket) még mindig birtokló
titkosszolgálatokkal. Ma ugyanis a múlt megismerésének legfőbb akadálya,
hogy a levéltár képtelen elszámolni azokkal az iratokkal, amelyek
nincsenek a birtokában. Maga sem tudja, mely iratok semmisültek meg (és
hogyan), illetve melyek azok, amelyek még a szolgálatoknál leledzenek.
Leginkább ezt a hiányt kellett a Kenedi-bizottságnak
pótolnia.

[…]

A Kenedi-jelentés a korábbiaknál jóval pontosabban
tárja fel a megfigyeltek kategóriáit, sőt igazából elsőként hívja fel a
figyelmet arra, hogy a nem kevés megfigyelt mellett a népesség jóval
nagyobb részét ilyen-olyan módon nyilvántartásba
vették.

Az előbbinek döbbenetesen
pontos leírása adja a Levegőt!, ami akkor (1935-ben) még rémálomnak
tűnt, de később véres valósággá vált. Eszerint „Számon tarthatják, mit
telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam /
s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok /
előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.” Az utóbbi – József
Attilánál maradva – „kartoték-adat”.

Elsőként a ’95-ös iratfeltáró bizottság próbálta számba
venni a megfigyeltek körét, jellegéből adódóan az állambiztonsági
szolgálat központi operatív nyilvántartójával foglalkozott. Persze ennek
méretei is meghaladták a normális emberi képzeletet. Így 1970-ben az
operatív irattárban 140 924 dossziét tároltak, ami pusztán a pillanatnyi
állapotot tükrözte, hiszen – amint az a mostani jelentésből is kitűnik,
az irattárban folyamatosan, néha kampányszerűen, selejteztek. A
megfigyelésnek különböző és változó kategóriái voltak, kezdve azoknál,
akik ellen büntetőeljárás folyt (1970-ben 98 591 dosszié), folytatva a
„bizalmas nyomozás” vagy „előzetes ellenőrzés” alatt álló
célszemélyekkel, nem beszélve azokról, akikről más elbírálás alapján, de
akár folyamatosan gyűjtöttek adatokat, jelentéseket.

A dossziék mennyisége nem ad tájékoztatást a
megfigyeltek számáról, egy-egy vizsgálati dosszié a társtetteseket is
tartalmazta, míg a bizalmas nyomozás is irányulhatott csoportok ellen. A
kádári rend vívmányaként bevezetett „F” dosszié viszont személyre
szabott volt. Ezzel (és a hozzá tartozó kartonnal) a különösen veszélyes
elemeket tartották nyilván, így értelemszerűen átfedésekkel, az egykori
56-os elítélt szerepelt a rá vonatkozó V-dossziéban, de ha szabadulása
után sem hagyott fel ellenséges tevékenységével, akkor az említett
figyelő dossziét nyitották „rá”.

Nem
csak úgy mellékesen, jómagam a mostani feltárás során tudtam meg, hogy
F-dossziést tilos volt ügynöknek beszervezni. Esetükben tehát a
vonatkozó sejtetések teljes mértékben és eleve megalapozatlanok voltak.
(Magyarán, az „F” dossziés nem lehet egy időben
ügynök.)

A Kenedi-jelentés – amint
arra már utaltam – viszont betekint a „kartoték-adatokba” is, vagyis a
„szerveknél” (azaz nem a központi nyilvántartóban) vezetett
nyilvántartásokba. Mint említettem, ezek mérete messze meghaladta az
így-úgy megfigyeltekét. Egyedül a levélcenzúrát végző osztály
(„K-ellenőrzés”) az említett időben (egészen pontosan 1969. szeptember
1-jén) közel egymillió magyar állampolgárt tartott nyilván. Bármilyen
hihetetlen, holott tény, a KGB-vel kötött külön szerződés alapján még a
szovjet levelezőket is nyilvántartották, nevezetesen (1970 elején) 52
521 személyt.

Külön nyilvántartást
vezetett a „környezettanulmányozással” és megfigyeléssel foglalkozó
osztály (III/6) is. Ez (még mindig 1970-nél maradva) mintegy 200 ezer
kartonnal rendelkezett. Ez nemcsak a megfigyelteket és
környezettanulmányozottakat foglalta magában, hanem „kapcsolataikat” is,
azaz egy megfigyeltre átlagosan öt kapcsolat jutott. 1968-ban ez az
osztály 90 682 esetben szolgáltatott adatot az operatív
szerveknek.

Más szóval, ebből a
nyilvántartásból tudhatnánk meg, hogy nevezett költőt (ha élt volna)
pontosan mikor figyelték meg (pl. telefonlehallgatás) és kinek az
engedélyével. A magam részéről ennek hiányát fájlalom
leginkább.

A külföldiek
ellenőrzésére szolgáló hatóság (KEOKH, ebben az időben a III/II-7.
osztály) ekkor (1968 végén) „borítékokban” 400 ezer személy adatát
tárolta, nyilvántartásában (1970 elején) mintegy kétmillió személy
szerepelt. Ha mondjuk egy bizonyos Joseph Roth ekkor kereste volna fel
Bécsből szülővárosát, még a vonatról sem kellett ahhoz leszállnia kis
hazánk területén, hogy belőle is kartotékadat legyen.

Az útlevélosztály (III/3) 550 ezer főt tartott
nyilván, ők értelemszerűen magyar állampolgárok voltak, beleértve
(leginkább) azokat, akik a közérdek védelmére hivatkozva nem is kaptak
útlevelet.

És akkor még nem
említettük a speciális adattárakat, mint amilyen a Központi
Kémelhárítási Adattár (KKA), amely 1970 elején 28 ezer „törzskartont” és
4-5 ezer szervre, címre utaló kutatókartont foglalt magában. Nem
említettük az 1967-ben létrehozott Katonai Elhárítás Speciális Adattárát
(KESPA) sem, amely már 1968 végén 5859 személyről tárolt különböző
adatokat. Nem említettük a Központi Gép- és Kézírásminta Adattárat sem,
amely az „állam elleni izgatást megvalósító írásos anyagok központi
nyilvántartását” szolgálta.

Nem
említettük a hírszerzés (III/I csoportfőnökség) nyilvántartásait sem,
holott ez magában foglalta a hírszerzés szempontjából jelentős
személyeket, az ellenséges hírszerző, kémelhárító szerveket és tagjait, a
hírszerzés szempontjából jelentős objektumokat, intézményeket,
eseményeket, tudományos, műszaki, katonai stb. vonatkozó adatokat,
információkat. És nem beszéltünk a területi állambiztonsági szervek
nyilvántartásairól sem.

Ha tehát
összeadjuk a fent ismertetett számokat és a még mindig nem
számszerűsíthető nyilvántartásokat, akkor nem túlzás az a feltételezés,
hogy az állambiztonsági szolgálat (persze átfedésekkel) többmilliós
nyilvántartást vezetett.

[…]

Az eredeti cél,
hogy – mondjuk – Budapest főpolgármestere meg egykori társai a
demokratikus ellenzékből, megismerhessék a diktatúra velük szemben
alkalmazott módszereit, a kommunista rendszer működését, hogy valahonnan
még előkerülhetnek a róluk szóló jelentések, egyre inkább illúzió.
Holott nem a besúgók, hanem az általuk megtestesített ellenállás az
„üzenet” a jelen és jövő nemzedékeinek.

A történész se reménykedjen abban, hogy állambiztonsági
nyilvántartások, iratok alapján dokumentálja, milyen totális volt a
kádári diktatúra. Ennek hiányában akár vissza is lehet sírni azt, meg az
egypártrendszert, a karizmatikus vezetőt, amilyen Kádár is volt. A
totális szürkeséget.

Túl mindezen, a
Kenedi-jelentés arról tesz bizonyságot, milyen bűncselekményeket
követtek el (köz)iratainkkal. És vannak szervek, mint amilyen a
büntetés-végrehajtás, ahol szinte semmivel sem jobb a helyzet, mint az
említett állambiztonsági nyilvántartások esetében. Irataik nyomtalanul
tűntek el. Még mindig nem fogtuk fel, holott lett volna lehetőségünk és
időnk is rá, hogy a közlevéltárak, a nyilvánosság, a civil társadalom
fontos eszközei. Itt és most tehát elégedjünk meg annyival, hogy a
történelmi iratoknak levéltárban van a helyük. Egyedül ott vannak
biztonságban.

Hiába írtam bő éve –
éppen itt, az ÉS-ben –, hogy nem leszünk ügynökbizottság, mégis
leginkább ezt kérik számon rajtunk, a bizottságon, a Kenedi-jelentésen.
Erről persze érdemes lenne eszmét cserélni, de ez most (a jelentéssel
ellentétben) nem fért bele. Ahogy a terjedelmi korlátok azt sem tették
lehetővé, hogy értekezhessek a (vonatkozó) államtitok mibenlétéről.
Konkrét esetekkel kimutassam, a titkosítás (nagyrészt) az
állambiztonsági szennyes leplezését szolgálja.