Totális
ellenőrzés alatt tartotta az állambiztonsági szolgálat Magyarországot,
ám ennek bizonyítékait jórészt megsemmisítették – derül ki az
iratfelmérő kormánybizottság jelentéséből. (Forrás: HVG)

A teljes
Kenedi-jelentés letöltése (pdf. 6 MB)

Ha mindent kitakarítunk, ki hiszi el nekünk, hogy az
üres páncélnak dolgoztunk? – vetette fel a Belügyminisztérium
III/III-as, belső biztonsági csoportfőnökség 1989. december 8-ai
értekezletén az egyik osztályvezető. A diktatúra állambiztonsági
szolgálatainak vezetőit azonban ez nem nagyon aggasztotta: azt akarták,
hogy tevékenységüknek minél kevesebb nyoma maradjon. Mindezt a III/I.
csoportfőnökség, vagyis a hírszerzés vezetője, Dercze István nyíltan ki
is mondta egy 1990. január közepi értekezleten: „A hírszerzést és az
országot kompromittáló anyagokat, aktív intézkedési dossziékat, valamint
azokat, amelyek utólag rossz fényt vethetnének ránk, meg kell
semmisíteni.”

A hírszerzés főnökének
kijelentése azért is figyelemre méltó, mert az úgynevezett Dunagate-ügy
1990. január eleji kirobbanása után történt. Márpedig az azért volt
nagy skandalum, mert egy televíziós stáb dokumentálta, hogy az
állambiztonság gőzerővel semmisíti meg iratait. Emellett pedig az is
kiderült, az ellenzéki szervezeteket továbbra is figyelik, sőt erről az
MSZP és a kormány vezetését tájékoztatják is. A kirobbant botrány
hatására a Belügyminisztérium vezetése és a Németh-kabinet ígéretet tett
a megsemmisítés leállítására.

Nem
ez történt – derül ki az állambiztonság iratainak sorsával foglalkozó
jelentésből, amelyet egyéves munkával állított össze egy történészekből
és levéltárosokból álló kormánybizottság Kenedi János vezetésével. A
testület ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a Dunagate-ügyet
követően nemhogy leálltak volna, inkább nagyobb fokozatra kapcsoltak a
zúzógépek. Persze óvatosan, az említett hírszerzési értekezleten Dercze
például kijelentette: „A közvélemény úgy tudja, a selejtezés le lett
állítva. A konspiráltságra vigyázni kell.” A Katonai Biztonsági
Hivatalnál, illetve elődjénél, a III/IV-es csoportfőnökségen jól
konspirálhattak, hiszen a jelentés szerint hiányoznak a hivatásos
állományról szóló dokumentumok éppúgy, mint a szervezeti egységek
dossziéi vagy például az előfelvételisekről (11 hónap katonai szolgálat
után a felsőoktatásba kerülő hallgatók) szóló
anyagok.

Az állambiztonság
szakemberei olyan jól dolgoztak, hogy szinte lehetetlen a
megsemmisítések feltárása. De biztosan így jártak a még nem irattározott
anyagok, amelyek az állambiztonsági tisztek napi munkájához szükségesek
voltak, azaz például 1989-es megfigyeléseket dokumentálták. A
Kenedi-bizottság szerint a pusztítás ezeket érintette a legnagyobb
mértékben, „az ilyen módon megsemmisített állambiztonsági iratanyag
mennyiségéről még óvatos becslések sincsenek”. Az irattározott
dokumentumokkal kapcsolatban pedig az állambiztonsági operatív
nyilvántartó osztályon folyt a tömeges iratmegsemmisítés. Ez az osztály
nem is tartozott a III. főcsoportfőnökséghez, ezért a jelentéstevők
szerint az ott lévő iratok megsemmisítése nyilvánvalóan nem a
főcsoportfőnök vagy az állambiztonsági miniszterhelyettes utasítására
történhetett. Lábjegyzetben megjegyzik, hogy akkor a nyilvántartó Gál
Zoltán belügyi államtitkár (jelenleg szocialista országgyűlési
képviselő) irányítása alá tartozott.

„Az állambiztonság totális ellenőrzés alatt tartotta a
Magyar Népköztársaság teljes felnőtt népességét, esetenként még a
kiskorúakat is” – állapította meg a Kenedi-bizottság. Csak a
levélcenzúrát végző III/V. osztály nyilvántartásában egy 1968-as
vizsgálat szerint mintegy 1 millió személy szerepelt. Ám az ezt
dokumentáló hatalmas adatbázisok – mint például a levélellenőrzések vagy
a lehallgatások – hollétéről, illetve megsemmisítéséről nem lehet
tudni, ezeknek a bizottság nyomát sem találta, az utódszervezetek pedig
nem számoltak el velük. A bizottság feltételezése szerint nem biztos,
hogy minden adatbázis megsemmisült. Biztos például, hogy nemegyszer
kerültek állambiztonsági iratok „magántulajdonba”. Egy ilyen esetet
bizonyítani is tudnak, ugyanis a III/II. (a kémelhárítás) egyik
alkalmazottja 1990. február 9-én 15 813 kartont vett magához a
nyilvántartóból, ám ezek soha nem kerültek a jogutód Nemzetbiztonsági
Hivatalhoz (NBH). 1992-ben figyeltek fel az ügyre, és vizsgálatot
indítottak, de az az érintett „iratgyűjtő” halála miatt eredménytelenül
zárult, azaz nem lehet tudni, hol találhatók ma ezek a
kartonok.

Sokat segítene a
történészek munkájában, ha sikerülne rávenni a titkosszolgálatokat, hogy
hozzák helyre azokat a mágnesszalagokat, amelyeken valószínűleg az
egykori állambiztonsági szolgálat belső biztonsági részlegének és
polgári elhárításának hálózati anyaga található. (A katonai és a polgári
hírszerzés hálózatának adatai megvannak az utódszolgálatoknál, a
katonai elhárításéi pedig a bizottság jelentése szerint a meglévő
hálózati naplók segítségével megismerhetők.) Ezeket a mágnesszalagok
három példányban őrzik az NBH-nál, ám egyelőre megfelelő hardver
hiányában nem használhatóak. Az 1990 előtt számítógépen tárolt adatok
egy részét letörölték még abban az évben, így nem lehet tudni, mi lett a
Fantom, a Júdás, a Szivárvány, a Saturnus vagy az S fedőnevű rendszer
sorsa, sőt a Szivárványról és a Saturnusról ma már azt sem tudni,
egyáltalán milyen adatokat tartalmaztak.

Lehet, hogy a szolgálatok arra játszanak, hogy
megvárják, amíg lejár a mágnesszalagok titkosítása – azokat ugyanis a
jelenlegi minősítés szerint csak 2061-től lehetne nyilvánossá tenni.
Addigra azonban nem lesznek használható állapotban, tehát az NBH az
iratmegsemmisítés speciális formáját választotta: hagyja tönkremenni a
mágnesszalagokat. Az egyébként meglehetősen furcsa, hogy a titkosítás – a
jelentés szerint – egy olyan paragrafus alapján történt, amelynek
értelmében fenntartható a titkosítás arra az adatra, amely „az azt
jogszerűen birtokló szerv törvényben meghatározott feladatai ellátásához
rendszeresen és elengedhetetlenül szükséges”. Mivel a rendszeres
használat egy használhatatlan mágnesszalag esetében nehezen képzelhető
el, a minősítés nyilvánvalóan tévedésből hivatkozhat csak erre a
paragrafusra. Az viszont a szolgálatok titkosítási hajlamát nézve nem
kétséges, hogy ha akarnak, találnak másikat.

A titkosítási hajlamra számtalan groteszk példa
található azok között a dokumentumok között, amelyeket továbbra is, akár
évtizedekre, el szeretnének zárni a köz elől. A Nemzetbiztonsági
Szakszolgálat például továbbra is minősített dokumentumként tartja
magánál elődjének, a III/V. csoportfőnökségnek a keletnémet társszerv
Stasival való 1964-es együttműködéséről szóló anyagokat, mégpedig arra a
törvényi helyre való hivatkozással, hogy az adatok nyilvánosságra
kerülése sértené Magyarország nemzetközi érdekeit. Mindezt egy olyan
szolgálattal kapcsolatban, amelynek már az állama is megszűnt, ráadásul
minden valószínűség szerint ez az irat Németországban szabadon
kutatható. Különös az 1970-es évek bolgár-magyar titkosszolgálati
együttműködésének titkosítása is. Nemkülönben azé az iraté, amely a
hetvenes évek végén Magyarországon tartózkodó Carlos nevű terrorista
operatív figyelése közben elkövetett hibákról szól. De a Katonai
Felderítő Hivatal sem akart lemaradni társszolgálatától, náluk például
olyan irat van titkosítva, amely a keletnémet fiatalok közötti, a
beszervezés lehetőségét feltáró, úgynevezett tippkutatásról szól – az
1951-es berlini VIT-en. Az pedig végképp érthetetlen, miért is van
titkosítva 2019-ig a Belügyminisztériumnak az MSZMP politikai bizottsága
elé került 1969. októberi jelentéséből az állambiztonságról szóló
rész.

Azért vannak még olyan
titkosított adatok, amelyeknek nyilvánosságra kerülése meglepetéssel
szolgálhat. Ezek persze főleg a hálózati információk, például a polgári
és a katonai hírszerzés ügynökeiről. Mindkét körben jelentős
képviseletük volt például az újságíróknak, Magyarországon éppúgy, mint
külföldön (a hírszerzők az országon belül is működtettek különböző
hivatalokban, szervezetekben úgynevezett rezidentúrákat). A polgári
hírszerzésnek voltak emberei az újságíró-szövetségben éppúgy, mint az
MTI-ben, a katonai felderítés pedig külön sajtó alosztályt tartott fenn,
amelyhez a nyolcvanas években hetven-kilencven, többé-kevésbé ismert
újságíró tartozott. A külföldi tudósítók nagy része a két szervezet
valamelyikének hálózatában volt, s elosztásukról, szolgálati helyeikről
évente egyeztetett a két hírszerző szolgálat.

(Riba István)