A média
manipuláló hatásának klasszikus bizonyítéka hamisítvány. Hetven éve
tanítják az egyetemeken, hogy Orson Welles fél Amerikát rémületbe
kergette egy rádiójátékkal, amely a marslakók támadásáról szólt. Nem
igaz, az emberekkel nem lehet akármit elhitetni. (Forrás:
Metazin)

„Ön bedőlt volna Welles
rádiójátékának? Ha nem, miért hiszi, hogy oly sokan bedőltek?” – kérdezi
az olvasótól Michael Socolow a Chronicle of Higher
Educationben.

1938. október 30-án
Orson Welles, az akkor alig 23 éves nagy színész és rendező a CBS
rádióban bemutatta H. G. Wells Világok háborúja című művét, de úgy,
mintha hírműsor volna. Az eset annak példájaként maradt fenn az
emlékezetben, hogy az elektronikus média bármit képes elhitetni a
tömeggel. Elterjedt a hiedelem, hogy ügyes művészek vagy gyújtogató
hajlamú demagógok a média segítségével terveik szolgálatába állíthatják a
közönséget. A professzorok mindmáig ezen az eseten tanítják a
fiataloknak, mire képes a média.

Socolow azonban kiderítette, hogy mindez legenda. A
pánik korántsem volt akkora, mint sokan hiszik. Még aznap híre kelt,
hogy a pániknak áldoztai is voltak, s a reklámra sokat adó Welles azon
melegében nem győzött sajtóértekezleten sajnálkozni a halálesetek
fölött. Csakhogy nem halt meg senki félelmében, nem tiportak agyon
senkit a tumultusban, már csak azért sem, mert nem volt tumultus. A
kórházakban nincs nyoma a forgalom növekedésének, és a rendőrség is csak
néhány körzetben kapott sok riadt telefonhívást. New Yorkban és néhány
kisebb városban valóban eldugultak a telefonvonalak, de az akkori
kezdetleges technika (a kézi kapcsolás) ismeretében ez nem jelent sokat.
Igaz, a Life magazin közölte egy gazda fényképét, aki puskával állt ki a
háza elé, hogy megvédje otthonát a marslakóktól. De ez is megrendezett
jelenet volt.

A CBS még aznap
közvélemény-kutatást rendelt meg, de ennek eredményét hetven év után sem
ismerjük, mert a CBS nem nyitotta meg archívumát a kutatók előtt. A
társaság megbízott egy princetoni tudóst, Hadley Cantrilt, hogy dolgozza
fel a rendelkezésre álló adatokat, és az így elkészült tanulmány az
egyetlen forrás. Csakhogy az adatai nem megbízhatóak. Összekeverte
ugyanis a közvetítést követő napokban végzett kutatás eredményeit egy
hat héttel későbbi vizsgálat adataival, valamint azokkal a válaszokkal,
amelyeket egy 134 főből álló csoport tagjai adtak a kérdezőbiztosoknak.
De még az így nyert adatokból is az derült ki, hogy a hallgatók
háromnegyede nem hitte el a mesét. A 134 fős csoport tagjainak nagy
többsége viszont azok közé tartozott, akik megrémültek. Az ő
elbeszélésük nagy terjedelemben szerepel a könyvben, és ezek a
rémtörténetek, továbbá Cantril következtetései szöges ellentétben állnak
az egyébként is ingatag alapokon álló számadatokkal. Cantril ugyanis
azt állapítja meg a könyvben, hogy hatalmas pánik keletkezett. Sőt, még
az sem biztos, hogy csakugyan ezt állapította meg. A megbízók ugyanis,
mint Socolow kiderítette, a maguk szája íze szerint átírták a jelentést.
Ami Cantril neve alatt jelent meg, valószínűleg az ő szövegük
volt.

Az átfogalmazók egyike, Paul
Lazarsfeld pszichológus nem sokkal később egészen más álláspontra
helyezkedett. Az 1940-es választások folyamatát elemezve két
szerzőtársával együtt kidolgozta a „véleményvezér-elméletet”. Eszerint a
médiaüzenetek két lépcsőben fejtik ki hatásukat. Olyan emberekre
hatnak, akik azután közvetlen személyes kommunikációval juttatják el a
mondanivalót környezetük tagjaihoz. Az emberekkel nem lehet akármit
elfogadtatni, mert a médiából sugárzó véleményeket társadalmi
kapcsolataik és helyzetük szűrőjén át fogadják be.

De ha igaza van Socolownak, és a média nem tudja
manipulálni az embereket, akkor miért hittük el hetven évig, hogy Welles
rádiójátéka nagyszabású pánikot váltott ki? És főleg kinek hittük el?
Természetesen a médiának.

Eredeti cikk (Metazin)
»