„Nem árulta el sem Mária néninek, sem a sokat grimaszoló,
idétlenkedő osztálybeli fiúknak, hogy tud olvasni. Szinte sohasem
jelentkezett, s ha felszólították, képes volt eljátszani a nehezen
szótagoló butuska elsős szerepét.” (Schüttler Tamás írása az
Osztályfőnök.hu-n)

Kezdettől fogva
nem szerette az iskolát. Már az első napon komornak tűnt a valamikor
pirosas klinker téglával borított épület, amely addigra a városi füsttől
meg az idő elszíntelenítő eróziójától egyre inkább szürkésfeketének
hatott. Minden ridegen, már-már ijesztően hatalmas volt, a kapu éppúgy,
mint a végeláthatatlannak tűnő lépcsősorok, a termek sötétzöldre mázolt,
számára hihetetlen magasságba törő ajtajai, nem különben a verekedő,
vadul üvöltő nagy fiúk, akiknek jószerivel a derekáig sem ért, s akiknek
erőfitogtató durvasága első naptól kezdve idegenkedéssel vegyes
félelemmel töltötte el. Ráadásul az egész épületet áthatotta valami
áporodott vécébűz, vegyülve a konyha és az ebédlő felől folytonosan
áradó ételszaggal.

A vécé nemcsak
büdösségével keltett benne rossz érzéseket, hanem már az első napon
irtózott a harmadik emeleti osztályterme közelében lévő fiúillemhely
málló, salétromos falaitól is s attól, hogy a töredezett, eldugult
kagylók körül vastagon állt a vizelet, amelybe dolgának elvégzése miatt
kénytelen volt belelépni. A kicsit hosszú ünneplő sötétkék pantallójának
egyik szára így bűzös nedvességet szívott magába. Ez az élmény hosszú
időre meghatározta az iskolához fűződő érzelmi viszonyát, s
mindenekelőtt évekre elriasztotta attól, hogy szükségét az iskolai
vécében végezze el. Annyira undorodott az illemhelytől, hogy ha csak
tehette, még a pisilést is visszatartotta, székelni pedig évekig meg sem
próbált. Túlzottan kipárnázott otthonból, levendulaszagú, fénylő
rézcsapos fürdőszobából érkezett, amelyben a vécécsésze lakkozott
fenyőülőkéjét bordó frottír huzat borította, s nagyanyja nemcsak a
vécéhasználat utáni kézmosásra, hanem altestének megmosására is
rászoktatta.

Voltak dolgok, amik
nehezére estek. Nehéz volt felcipelni a harmadik emeleti osztályterembe a
könyvekkel, füzetekkel teli táskát, nehéz volt megtalálni az éppen
szükséges füzetet, különösen nehéz volt kinyitni a szorulva járó, rolós
fedelű fatolltartót s gyorsan kivenni belőle a vastag kék-piros ceruzát,
amit a tanítónője – a mindig hangos, szinte énekelve beszélő, őszes
haját leszorított, sima kontyban viselő Mária néni – következetesen
kék-piros postai irónnak hívott. Nehéz volt az anyja által újságpapírból
készített gyakorló füzetbe az éppen szükséges függőleges vagy
vízszintes vonalakat, még inkább köröket egyenlő méretben, egymástól
egyenlő távolságra rajzolni. Nyugtalanította, hogy padtársa, a számára
furcsa nevű, vaskos, erős Oriskó Feri minden feladatot megért és
csodálatos pontossággal megold. Nem szerette, hogy a tanító néni által a
táblára felírt feladatokat többnyire Oriskó vagy az előtte ülő, erős
izzadságszagot árasztó Lajkó Sándor füzetéből kell kinéznie, ugyanis
vastag, orrnyergét rendszeresen pirosra nyomó szemüvege ellenére nem
vagy alig-alig látta a táblát.

Érezte, hogy sikertelen, hogy ügyetlenebb, mint a
környezetében ülő fiúk. Pedig nagyanyja s az őt körülvevő felnőttek
sokszor értésére adták, hogy neki aztán könnyű lesz az iskola, hiszen
alig múlt ötéves, amikor már folyékonyan tudott olvasni. Jól eligazodott
ezerkilencszázötvenhárom egyébként sokak számára zavaros politikai
útvesztőiben. Tudta, hogy merre keresse a térképen Dien Bien Phu-t, azt a
helyet, ahol a vietnámiak hatalmas háborús győzelmet arattak a franciák
felett. Hosszú verseket mondott az óvodai ünnepélyeken, s mesék
sokaságát tudta kitalálni a hatalmas bérházi folyosón összesereglett
gyerekeknek. Sokat tudott az atombombáról meg a penicillinről.

Mindezek ellenére voltak baljós
jelek: amennyire jól tudott olvasni, annyira ügyetlenül tudta egymás
mellé írni az egyébként jól ismert betűket, s rajzai sehogyan sem
akartak hasonlítani az ábrázolás szándékolt tárgyára. Szinte
megoldhatatlan feladatot jelentett például, hogy az óvodában befűzze a
cipőjét, vagy hogy elkapja a felé repülő babzsákot. Ösztönösen maga elé
kapta először a kezét, hogy védje a szemüvegét, s csak aztán próbálta a
felé repülő tárgyat elkapni. Otthoni környezete elsiklott ezek felett az
ügyetlenségek felett. „Majd ír írógéppel… fő, hogy gondolatai legyenek”
– mondogatta az anyja, amikor ákombákom írását nézegette. „Az apja is
ugyanilyen ügyetlen, mégis boldogul” – nyugtatgatta az ügyetlenségén
zsémbeskedő nagyanyját az egyik vidéki nagynénje.

Az óvodában még elnézően mosolyogtak sutaságán, s
megdicsérték, ha tornafoglalkozáson néha elkapta a labdát, és ha
egyszer-egyszer leesés nélkül végig tudott menni a terem közepére
helyezett öltözőpadkán. „Még ügyesedni kell, kistudor – mondta nevetve
Ili néni, a kedves, gömbölyű tyúkanyó óvónő –, de te már tudsz olvasni,
nem kínlódsz majd úgy, mint a többiek.” Ilyenkor könnyű volt elviselni
az elejtett babzsák vagy az el nem kapott labda okán érzett
kudarcot.

Az iskolában töltött első
napok viszont azzal szembesítették, hogy amit ő tud, az ebben a világban
nem igazán fontos. Itt a vonalak egyenességéért meg az órákon át hátra
tett kézzel ülni tudásért járt jó pont és dicséret. Itt a kutyát nem
érdekelte, hogy mennyire szereti a meséket, hogy szinte felnőtt módon
tud beszélgetni a dinoszauruszokról, s hogy mennyire irigyli Fleminget,
amiért évtizedekkel azelőtt felfedezte az antibiotikumokat, amelyek már
kétszer is levitték a lázát, s nagyanyját is kigyógyították a régen
halálosnak számító tüdőgyulladásból. A Mária néni éneklő kiabálásaival
terhes, vonalhúzogatós, szótagolós órák alatt sokszor gondolt arra, hogy
milyen hosszú időt kell még ebben az izzadság- és kelkáposztaszaggal,
vécébűzzel teli iskolaépületben eltölteni, amíg végre orvos lehet, és
meggyógyíthatja a nénit a házukban, a harmadik emeleti folyosó végén,
hát még az mennyi idő, mire felfedez valami jobb gyógyszert, mint az az
Alexander Fleming.

Nem árulta el sem
Mária néninek, sem a sokat grimaszoló, idétlenkedő osztálybeli fiúknak,
hogy tud olvasni. Szinte sohasem jelentkezett, s ha felszólították,
képes volt eljátszani a nehezen szótagoló butuska elsős
szerepét.

– Ló… áll… olló – olvasta
nehézkesen, mély levegővételekkel, nyögve. Pontosan annyi időközt
tartott a látszólag nehezen felismert szótagok és szavak között, mint a
többiek, akik tényleg ezekben az első hetekben valódi gyötrelmek árán
tanulták a betűket meg az összeolvasást. Pedig ő az egyik órán titokban
már elolvasta az olvasókönyve utolsó lapját is. „Erzsi és Jancsi boldog
gyerekként várták a nyári szünetet, a nyaralást s azt, hogy
másodikosként újra lássák tanítójukat.” Mikor fogja ezt elolvasni a
betűket sehogyan sem ismerő Lajkó Sanyi… – gondolta kissé gúnyosan
magában.

Úgy érezte, hogy nem tanul
semmi újat, pedig észre sem vette, hogy néhány hét alatt megtanult
színlelni, megtanult úgy tenni, mintha… Megtanulta azt, hogy ne
emelkedjen ki, ne legyen semmiben más, mint a környezete. Persze nem
teljesen egyedül tett szert erre az akkoriban létfontosságú emberi
képességre. Szülei s az őt körülvevő legtöbb felnőtt egész életprogramja
ezt a rejtett üzenetet hordozta. Erre tanították az esti suttogó
beszélgetések valami sötét emlékeket hordozó múltról, emberek
eltűnéséről, majd néhány év utáni visszatéréséről. Ezt a színlelést
sugallta számára az a különbség, ahogyan egymás közt, az otthon bezárt
világában beszéltek a családtagjai, s ahogyan kint az utcákon, a
békegyűléseken, a felvonulásokon. Az iskolában természetes volt számára a
repedezett öreg, lemoshatatlanul szürke tábla feletti aranyozott,
díszes keretben lévő Lenin-, Sztálin- és Rákosi-kép, a vörös
transzparens, melynek hatalmas fehér betűkkel írott szövegét már első
nap elolvasta: „Jó tanulással építjük szocialista hazánkat!” Ilyen képek
és jelszavak sokasága között telt az élete, ezt harsogta a
rádió.

Eközben körülvette egy másik,
egy rejtőzködő világ, amely ha nem is állt gyökeresen szemben ezzel a
harsány, felfokozott, zajos, helyenként kemény létezéssel, de azt üzente
neki, hogy ő sok tekintetben más. Neki olvasnia kell, zenét tanulnia,
sokféle dolgot megismernie, ha csak lehet, tisztának és jó szagúnak kell
lennie, s főleg visszafogottnak, felnőtt módon illedelmesnek. Ezért is
volt olyan idegen számára a mindig hangosan énekelve kiabáló Mária néni,
aki a legtöbbször magázva fegyelmezte őket. „Feláll! Ül! Hátrateszi a
kezét! Egy-kettő előveszi a gyakorlófüzetét!” Ez még csak furcsa volt,
de nem ijesztő. Ám gyakran érzett félelemmel terhes viszolygást, amikor
sorakozások alkalmával a sovány, szikár, kontyos asszony
torkaszakadtából üvöltött: „Ez nem az első B, ez egy csürhe, egy
birkagyülekezet! A falunkban a marhák különb sorba állnak, fiam!” – és
jókorát lökött a sorból kilógó osztálytársakon. Azt sem szerette, hogy a
hetesnek minden reggel, az első óra előtt katonásan jelentenie kellett,
s az végképp nem tetszett neki, hogy a hiányzók felsorolása után
énekelni kellett. Nemcsak és nem is elsősorban a dalokkal szemben voltak
ellenérzései, hanem az zavarta, hogy a tanítónőnek sohasem volt elég
hangos, elég lelkes az ének: „Gyászmisén vagyunk?” – kiabálta
megszakítva saját lendületes énekét. „Zengjen dalunk a szép magyar
hazánkról, mely a bőség kincsét ontja ránk” – kezdte újra, mindkét
karjával hangos és vidám dalolásra buzdítva a vigyázzállásban éneklő
harmincnyolc gyereket. Lelkesítő énekhangja nem betöltötte, hanem inkább
elnyomta a nevetgélő, a szöveget többnyire nem pontosan éneklő
gyereksereg vékonyka dalolását.

Nem
értette, hogy miért kell mindig lelkesnek lenni. Jó egy éve tanult már
akkor zongorázni, s öt-hatéves lénye már valamit megsejtett abból, hogy
milyen jó halkan leütni a dallamot, s milyen jó zongorázás nélkül
elmélyedve magában énekelni a „Volt nekem egy kecském, tudod-e?” vagy az
„Érik a szőlő, hajlik a vessző” dallamát. Csak így lehetett megérezni,
hogy milyen szép is a dallam, mennyire jó a szöveg ritmusa. De tudta,
hogy ha ezt egyszer megmondaná a tanító néninek, az bizonyosan hangos
kiabálással válaszolna valamit. Például azt, hogy „mi a szép, azt én
mondom meg” vagy valami olyasmit, hogy „ez már megint ilyen okoskodás…
az éneknek zengeni kell, hogy az utcán mindenki messziről hallja: itt
iskola van, s boldog gyerekekkel van tele”.

Egy késő őszi reggelen arra ébredt, hogy nagyon fáj a
torka. Szólt az anyjának, aki amint megérintette a homlokát, tudta, hogy
lázas. Harmincnyolc nyolcat mutatott a hőmérő. – Megint torokgyulladás…
Kihívjuk az orvost, ágyban maradsz!

Máskor ilyenkor hevesen ellenkezett volna, most
boldogság járta át, három-négy nap iskola nélkül. Nem kell harsányan
énekelni, nem kell szótagolni, s nem kell az újságpapíros füzetben
gyakorolni a j betűt, amelyre, ki tudja, miért, sohasem tudta pontosan a
felső szár fölé tenni a pontot.

Izzadt a kalmopirintől, s azon gondolkodott, hogy vajon
ki fedezhette fel ezt a gyógyszert, s arra is gondolt, hogy van-e,
létezik-e ennél jobb izzasztó. A nagyanyja azt mondta, hogy nincs, már
az ő gyerekkorában is ezt adták, csak akkor szalicilátnak hívták. Jó
volt ez az izzadós, félálmos délelőtt. Nagyanyja a gyerekkoráról, a
császárról meg régi bálokról mesélt. Ő bátran kalandozhatott a
gondolatai között, s arra gondolt, hogy az iskolájában miért nem lehet
ugyanígy beszélgetni a császárokról és az izzasztószerekről, s miért nem
lehet halkan énekelni.

Hirtelen az
jutott az eszébe, hogy lehet, felnőttként nemcsak orvos lesz, hanem
esetleg iskolacsináló is. Elképzelte, hogy ő áll Mária néni helyén,
mesél, úgy, ahogy a gyerekeknek szokott a folyosón igazi kitalálós
meséket. Aztán elmeséli Hirosimát meg a Fleminget, s újra meghallgatják a
Szepesit, amint a hat-hármat közvetíti a rádióban. Arra is gondolt,
hogy mindenkinek venne egy írógépet, s akkor nem kellene az
újságpapírosból összefűzött gyakorlófüzet. Lassan elálmosodott. Még
felvillant benne, hogy egy ilyen iskolában a Lajkó meg az Oriskó s
persze ő maga sem várná olyan feszülten, hogy megszólaljon a negyedik
óra végét jelző csengő, majd elaludt.

Sok éven át járt még ezután iskolába, többnyire mindig
magányos álmodozó maradt, s csak nagyon ritkán nem színlelte azt, hogy
az iskolában boldog. Ahogy nőtt, jobban kinyílt az értelme, rádöbbent,
hogy amennyire csak lehet, túl kell élni az iskolát, s közben építenie
kell a maga világát belül, rejtőzködve. Aztán jobb idők lettek, az
egyetemen már kevesebbszer kellett színlelni, kevesebbszer kellett
torokgyulladásos álmokba menekülni, ott már gyakorta lehetett
önmaga.

Talán az első gyötrő iskolai
élményei is arra sarkallták, hogy végül is tanár legyen, s megpróbálja
megcsinálni álmai iskoláját.

Az
iskola majdnem olyan rideg, szürke, hatalmas és vécébűzös maradt, de ha
néha becsukta az osztályterem változatlanul félelmetesen magasra törőnek
és vadzöldnek tetsző ajtaját, akkor néha megtörtént a csoda, diákjaival
együtt egy-egy röpke időnyi valóságos boldogságot varázsoltak néhány
halkan elmondott verssor és az azt követő gondolatnyi csend nyomán.

Schüttler Tamás

(Megjelent a Csillagszálló 3/9.
számában.)