Elhibázott
önkormányzati rendszert hoztunk létre a rendszerváltás idején, ennek
megváltoztatása nélkül nem lehet a közoktatást sem megújítani – állítja
Varga Júlia. Kistérségi önkormányzatokra van szükség és a pedagógusok
közalkalmazotti státusának megszüntetésére. (Forrás: FN)

Magyarországon 1990-ben egy elvileg sem
működőképes önkormányzati rendszert sikerült létrehozni, amely a
közoktatás fenntartását, irányítását tekintve egyedülálló a világon –
fejtette ki a FigyelőNet kérdésére Varga Júlia, közgazdász. Ahogy azt az
Oktatási az Oktatás és Gyermekesély
Kerekasztal (OKA) által kidolgozott Zöld könyvben le is írja, kétfajta
közoktatás-fenntartási rendszer működik a világon.

Magyarországon sok kis helyi önkormányzat működik,
ahogy például Franciaországban vagy Olaszországban. Ám az utóbbiakban a
helyi fenntartókhoz nincsenek olyan feladatellátási kötelezettségek
rendelve, mint nálunk, a közoktatást sem a helyi önkormányzatok
irányításával, hanem központilag finanszírozzák. Ezekben az országokban
az iskolákat, óvodákat a központi kormányzat tartja fenn. A másik típusú
működőképes rendszer decentralizált, de ezekben elég nagyok,
működőképesek az önkormányzati egységek, és ezekhez rendelték a
közoktatási (és egyéb feladatok) ellátását. Nálunk egy hibrid rendszert
sikerült a rendszerváltás során létrehozni, ami ezer sebből vérzik –
állítja Varga.

A magyar
önkormányzati rendszer ugyanis rendkívül szétaprózott. Az önkormányzatok
75 százaléka kétezernél, 90 százaléka pedig ötezernél kisebb
népességszámú településen működik. A közoktatási feladatok ellátása
annak idején abból az elgondolásból került a helyi önkormányzatok
felelősségi körébe, hogy így a felhasználókhoz legközelebb lévő
közigazgatási szinthez tartozzon e nagyon fontos terület. A tény azonban
az, hogy nem is esik egybe a helyi közoktatás tényleges felhasználói
köre az önkormányzatok hatókörével. Az ötezer főnél kisebb falvakban –
ahol jellemzően egy iskola van – a tanulók 20-25 százaléka például nem
is a helyi iskolába jár, hanem általában a közeli városok
intézményeibe.

Ráadásul egészen
különböző jövedelemtermelő képességük van az önkormányzatoknak, s emiatt
jelentős különbségek figyelhetők meg az egy tanulóra jutó oktatási
ráfordításokban. A szegényebb falvakban – ahol minden vizsgálat szerint a
települési szegregáció következtében a hátrányos helyzetű gyermekek
koncentrálódnak – jóval kevesebb pénz jut egy tanulóra, mint a gazdagabb
településeken. Ez nem magától értetődő összefüggés. Az úgynevezett
jövedelem-semlegességet elérő önkormányzati támogatási rendszerek
pontosan ezt tudják megszüntetni. Csakhogy a magyar szétaprózott
önkormányzati rendszerben, és – a részben ebből is adódó –
önkormányzatok közötti jövedelem-különbségek mellett, ez csak az
újraelosztás és a támogatások szintjének olyan emelése mellett volna
lehetséges, aminek a költségvetési nyomása nem
elviselhető.

A Zöld könyv ezért azt javasolja,
Magyarországon is alakítsuk át a rendszert úgy, hogy hozzunk létre
középtávon egy erős kistérségi önkormányzati szintet. Ezzel működőképes,
és a jövedelem-különségek kiegyenlítésére alkalmasabb önkormányzati
egységek alakulnának ki. A helyi önkormányzatok helyett e szinthez
kellene hozzárendelni a közoktatási feladatellátást. Ezt úgy képzelik el
a gyakorlatban, hogy e kistérségekhez kialakítanának oktatási
tankerületeket, amelyeket széles hatáskörrel rendelkező, választott
oktatási vezető irányítana.

A FigyelőNet felvetését,
miszerint a szegényebb településekből álló kistérségek nem lesznek
ilyen módon gazdagabbak, Varga Júlia nem vitatta. Hozzátette azonban,
hogy egy ilyen intézményi és finanszírozási átalakítás megteremti annak a
feltételeit, hogy jobban ki lehessen egyenlíteni a jövedelemtermelő
képességében mutatkozó különbségeket.

Emellett Varga Júlia azt is kiemelte, hogy az
intézmény- és finanszírozási rendszer átalakítása szükséges, de nem
elégséges feltétele annak, hogy csökkenjenek az iskolák közötti
teljesítménykülönbségek. A brit Ofsted felügyeleti rendszer mintájára
szerinte ki kell építeni nálunk is egy központi, átfogó felügyeleti
rendszert, amely az elképzelések szerint – az Országgyűlés felügyelete
alá kerülő, kiterjesztett hatókörű – Oktatási Hivatalra épülne.

E hivatal, egységes módszertant
követve két-háromévente értékelné valamennyi iskola munkáját. Ebben ez
iskola adottságainak (működési hely, társadalmi-kulturális háttér, az
intézmény fő céljai, prioritásai) figyelembevételével a diákok által
elért teljesítményszintet (az országos kompetenciamérések adatait is
felhasználva), a tanítás minőségét (a tanítási módszereket és az
értékelést, a szülőkkel és a helyi társadalommal kiépített kapcsolatot),
és az iskola irányítását vizsgálnák.