Jubilálunk,
húsz éve volt rendszerváltás Magyarországon. Kik indultak neki teljesen
esélytelenül, kik csúsztak le és kik profitáltak belőle? A világ
kitárult, de vannak, akik a barakkban ragadtak. (Forrás:
hvg.hu)
„Rendszerváltás nélkül
mindenki vesztes lett volna. Nem tudunk ugyanis arra példát, hogy a
szocialista vagy kommunista rendszert bármely országban, ahol
fennmaradt, kemény diktatúra és erőszak nélkül sikerült volna folytatni”
– így összegez Tóth István György, a Tárki vezérigazgatója arra a
történelmietlen kérdésre válaszolva: mi lett volna,
ha.
A rendszerváltás veszteseiről és
nyerteseiről az elmúlt 20 évben – néhány nagyon egyértelmű kivételtől
eltekintve – változatos definíciókat kaphattak a magyar polgárok. A
vesztesek meghatározása mindig egyszerűbb feladatnak tűnt, mint a
nyertesek pontos megjelölése. Szabó Iván, az Antall-kormány – azóta
elhunyt – pénzügyminisztere 2001-ben a Kossuth Klub egyik
kerekasztal-beszélgetésén úgy fogalmazott: „tudomásul kell vennünk, hogy
a rendszerváltozással gyakorlatilag a nagy tömegek számára nem történt
más, mint az, hogy a működésképtelen rendszerből egy működő rendszerbe
léptünk át, amely valószínűleg nem sokkal igazságosabb, nem sokkal
humánusabb. Egyetlen előnye van: hosszabb távon
működőképesebb”.
A szociológusok
abban egységesek, hogy a rendszerváltást értékelve milyen kategóriák
mentén lehet nyertest és vesztest hirdetni: anyagi-jövedelemi és
munkaerőpiaci helyzet. Ezen túlmenően azonban sok dimenzió és szubjektív
ítélet keveredhet, amikor csoportokat igyekszünk alkotni. Nyertes az,
akinek a helyzete relatíve javult, míg a vesztesé romlott – az 1992 és
2007 közötti éveket felölelő – térségünkben egyedülálló, a Tárki által
elvégzett – Háztartási Életút Vizsgálat (HÉV) szakemberei csupán ennek
kijelentésére vállalkoztak. Első körben persze mindenki nyert, hiszen
demokratikus köztársaság lett Magyarország. Ezzel kapcsolatban azonban
Ferge Zsuzsa szociológus néhány évvel ezelőtt így fogalmazott: „amit én
tartós nyereségnek vélek (a demokratikus intézményrendszer – a szerk.),
abból lehet, hogy sokan kiszorulnak a részvételre való képtelenség
okán”.
A mai magyar társadalom közel
8 százalékáról mondható el, hogy az úgynevezett underclass-hoz
tartozik, vagyis a rendszerváltást követően átmenetileg vagy végleg
kiszorult a munkaerőpiacról. Így jártak annak a nógrádi kis falunak a
lakói is, akik évtizedeken keresztül a közeli gyárakban helyezkedtek el.
A faluban 36 éve dolgozó tanítónő „kiszámítható mindennapokról” beszél,
amikor arról faggatjuk, milyen volt a ma már kilátástalansággal és
esélytelenséggel küzdő kistelepülés.
A rendszerváltáskor a többség – akik nagy számban
szakképzettség nélkül, betanított munkásként dolgoztak – munkanélkülivé
vált. „Ma már csak annyit tudnak a gyerekek, hogy szeretnének jól élni,
szeretnének pénzhez jutni, de a hogyanról fogalmuk sincs” – meséli. A
lakosok kis százaléka régen és ma is küzdött a bebetonozódni látszó
helyzet ellen, munka azonban 50 kilométernél közelebb nem nagyon akad.
„Nincs motiváció, nincsenek távlati tervek, inkább apatikusak az
emberek, szoronganak és nagyon elszigeteltek” – mondja a tanítónő. Azt
is elmeséli: régen a fiatalok – szüleik révén – láttak maguk előtt egy
életutat: elvégzem az iskolát, elmegyek a helyi gyárba dolgozni, biztos
megélhetésem van. Mára azonban nem maradt semmi, se munka, se tervek. Ez
a falu számos olyan jellemzővel bír, aminek a fele is elég lenne ahhoz,
hogy lakói a vesztesek táborához csatlakozzanak: önmagában a
településméret, a nagyszámú képzetlen munkaerő, az elégtelen kulturális,
kapcsolati tőke, pesszimizmus, a romák magas aránya.
A legrosszabb körülmények között élők vélhetően éppen
személyes tulajdonságaikból adódóan válnak keresőképtelenné – írja
Keller Tamás, a Tárki szociológusa tanulmányában, amelyben az
optimizmus, a problémamegoldó-képesség kapcsán gondolkodik arról, hogy a
pozitív világlátás mennyiben segítheti az előrejutást. Csakhogy az
optimizmus és a megoldáskeresés számonkérése a munkaerőpiacról többször
kikerülő, segélyeken élő, kilátástalan helyzetben lévő család esetében
legalábbis vitatható.