Felejteni
vagy kibeszélni? A nemzeti sérelmek és fájdalmak gyógyítására több
javaslat is elhangzott azon a hétfő esti, budapesti magyar-szlovák
értelmiségi kerekasztal-beszélgetésen, melyet az Európai Összehasonlító
Kisebbségkutatások Közalapítvány és a Nagy Imre Társaság jegyzett.
(Forrás: hvg.hu)

A moderátorként
közreműködő Mihancsik Zsófia újságíró szerint a civil társadalomnak és
az értelmiségnek hallatnia kéne a hangját a magyar-szlovák kapcsolatok
javítása érdekében, de mind a civil társadalom, mind az értelmiség
megosztott, „az újságírókról már nem is beszélve”. Úgy vélte, hogy
„érdekek nélkül nagyon nehezen lehetne fönntartani egy ilyen erős
érzelmi és indulati töltetet, még politikusoknak is”.

Ormos Mária akadémikus történészprofesszor, az MSZP
volt országgyűlési képviselője azt mondta: „nyolcvankilenc-kilencven
után megbosszulta magát a meg nem tárgyalt, ki nem beszélt, meg nem
vitatott történelem”. Szerinte a mindkét oldalon meglévő különböző
sérelmeket – mint Trianon, a magyar revízió, stb. – a hatalom negyven
éven át nem engedte kibeszélni. A kibeszéletlen múlt 1990 után
„kiborult”. A politika mindkét oldalon felelős azért, hogy „úgy borult
ki, ahogy”: nem tudta a problémát kezelni és az egymás közötti, normális
párbeszédet elindítani. Ormos az értelmiség részéről is hiányolta a
közeledést és párbeszédre való hajlamot. Szerinte az ügyben a szlovák
értelmiség „de facto jobb helyzetben van, mint a magyar”, mert a
Felvidéken sokkal több a kétnyelvű ember, mint Magyarországon.
„Lassanként mindenki tud angolul, de senki sem tud a szomszédos nyelven”
– tette hozzá.

A nacionalizmus
előretörése nem magyar vagy szlovák sajátosság, hanem mindazon
országokat jellemzi, melyeket érintett a nemzeti szuverenitásukat mélyen
megcsonkító birodalom megszűnése – vélte Gyáni Gábor történész, az MTA
Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az ELTE BTK
egyetemi tanára, aki szerint a függetlenné vált államok visszatértek a
XIX. századi nemzetépítéshez. Úgy véli, teljesen természetes a szlovák
nacionalizmus megléte, „hiszen most jött létre a szlovák állam”, másokat
nem bántó nacionalizmus azonban nem létezik, mert „ellenségkép nélkül
nincs nacionalizmus”. Szerinte „míg a szlovákoknál az öndefiníció
lehetősége lett megteremtve, itt a XX. századi traumának (mármint
Trianonnak – Sz. P.) a kibeszélése, kiélése”.

Chmel Rudolf, a prágai Károly Egyetem Kelet- és
Közép-európai Tanulmányok Intézetének igazgatója, Csehszlovákia utolsó
és Szlovákia első budapesti nagykövete, volt szlovák kulturális
miniszter arra hívta föl a figyelmet, hogy a szlovák történelem egy
állam nélküli történelem.

Mihalovics
Péter filozófus, esztéta, a pozsonyi Comenius Egyetem tanára szerint a
sikeres nacionalizmus két dologra hivatkozik: a történelemre és a
nyelvre. Ha a kultúrát a nyelvre redukáljuk, akkor „a történelem és a
nyelv kölcsönösen támogatni fogja egymást, mert a nyelv válik egy
közösség, egy nemzet azonosító tényezőjévé és a történelem hivatott
bebizonyítani, hogy az adott régióban éppen ő a legrégebbi”. Mihalovics
úgy látja: a XVIII. század végének, a XIX. század elejének nacionalista
törekvéseinek pont ez a kérdés állt a középpontjában. A cseh nyelv
megújításának képviselői például egyrészt azt igyekeztek bebizonyítani,
hogy a cseh nyelv jobb, mint a német, másrészt igyekeztek szoros
kapcsolatot kimutatni a görög és a cseh, illetve a latin és a cseh nyelv
közt. Ugyanez érvényes a szlovák nyelv megújításának képviselőire is. A
szomszédos népek esetében az ilyen, „redukált történelemszemlélet, a
nyelvhez való ilyetén hozzáállás nem a legjobb kiindulópont” – véli
Mihalovics. Szerinte ha a kultúrát nemcsak a nyelvre redukálnánk, akkor
rájöhetnénk, hogy a magyar és a szlovák kultúra között sokkal több közös
dolog van, mint azt első ránézésre az ember hinné. Mednyánszky Lászlót
például mind a magyarok, mind a szlovákok magukénak tartják. Ugyanez a
mindennapi életre is érvényes: a pörköltöt például – akárcsak
Mednyánszkyt – szintén mindkét nép a magáénak érzi.