Háromszáztíz
éve, 1699. január 26-án, délelőtt 11 óra 45 perckor kötötték meg a
Közép- és Kelet-Európa hatalmi viszonyait újrarajzoló karlócai békét,
amely véget vetett a másfél évszázados török uralomnak Magyarországon.
(Forrás: Kultúra.hu)

A már hanyatló
Oszmán Birodalom 1683-ban (1529 és
1532 után harmadszor) kísérelte meg Bécs elfoglalását, de
megsemmisítő vereséget szenvedett. A következő évben Velence és
Lengyelország XI. Ince pápa kezdeményezésére a Habsburgok létrehozták a
Szent Ligát a török elleni harcra, a szövetséghez később csatlakozott
Oroszország is.

A Liga seregei 1686-ban
felszabadították Budát, 1688-ban két évre visszavették Nándorfehérvárt
(Belgrádot), bevonultak Erdélybe. A döntő ütközetre 1697. szeptember
11-én Zentánál került sor, ahol a Savoyai Jenő vezette 60
ezres keresztény sereg szétzúzta a túlerőben lévő török hadat, amelynek
élén maga II. Musztafa szultán állt. A csatatéren mintegy húszezer török
holttest maradt (köztük a nagyvezíré), tízezren menekülés közben
fulladtak a Tiszába, a császáriak alig 700 embert
vesztettek.

A törökök ellenállását megtörte a
vereség, s már 1698 elején béketárgyalások kezdődtek angol és holland
közvetítéssel. A békében – Oroszországot kivéve, amely mindenáron utat
akart nyitni magának a Fekete-tengerhez – a Liga hatalmai is érdekeltnek
mutatkoztak. A Habsburg kincstárat alaposan megviselte a háború,
Magyarország kivérzett, ráadásul küszöbön ált a spanyol örökösödési
háború. A békekongresszust semleges területen, a porig rombolt Karlóca
falu mellett, a Duna közelében rendezték meg, ahol valóságos sátorvárost
építettek fel.

A Szent Liga egysége ekkorra már a
múlté volt, a belső marakodások nyomán végül minden ország külön
tárgyalt a Portával. Alapul a status quo fenntartását vették az „uti
possidenti” elv alapján – azaz mindenki az általa elfoglalt területet
tartotta meg. A megbeszélések viharos tempóban zajlottak, mivel a kemény
tél miatt a diplomaták igencsak fáztak a
sátrakban.

A bécsi udvar – súlyos területi
engedmények árán – egész Magyarország területét megkapta, kivéve a
Temesközt, s Erdély is a birodalom része lett. Thökölyt és lázadó
társait a törökök nem adták ki, de a magyar határtól messze telepítették
le őket. Velencéé lett Morea (a Peloponnészosz-félsziget) és az Adriai
tengerpart, Lengyelországé Kamenyec és Podolszk, az oroszok
megtarthatták Azov kikötőjét, az Oszmán Birodalom most először szilárd
határok mögé szorult a Balkánon.

A felek huszonöt
évre szóló fegyverszünetet kötöttek, megállapodtak a fogolycserében, a
határ menti erődök lerombolásában, a szabad kereskedelemben. A latin és
török nyelvű okmányokat 1699. január 26-án 11 óra 45 perckor írták alá,
mert a csillagjósok szerint ekkor volt a legkedvezőbb a csillagok
állása. Magyarország területének nagy része felszabadult ugyan a másfél
évszázados török uralom alól, de állami szuverenitása nem nyert
megfogalmazást és a török veszély sem múlt el teljesen. A sérelmek miatt
is kezdődött 1703-ban a Rákóczi-szabadságharc, mert Karlócán „sine
nobis de nobis” – azaz nélkülünk döntöttek rólunk.

(Kultúra.hu/Múlt-kor)