Történelemábrázolás
vagy csupán akciófilm? – a Stauffenberg-féle, Hitler elleni
merényletről készült amerikai mozi már a forgatás idején heves vitákat
váltott ki Németországban. (Forrás: HVG)

„Sok
fiatal Stauffenberg nevét sem ismeri, Tom Cruise-t viszont szinte
mindenki. Ha most majd Cruise-on keresztül Stauffenberget is megismerik,
az már önmagában a film mellett szól” – hangzott el a napokban a
számtalan vita egyikén, amely a Berlinben múlt kedden először vetített,
majd csütörtök óta országszerte játszott Valkűr című amerikai alkotásról
szólt. Bryan Singer rendező ugyanis a 20. századi történelem egyik
legbelsőbb német ügyét, a nagyrészt nemesi származású, magas rangú
Wehrmacht-tisztek és tekintélyes polgári személyek által szervezett
Hitler-ellenes összeesküvést és az 1944. július 20-ai merényletet vitte
filmre.

Stauffenberg ezredes, teljes nevén Claus
Schenk Graf von Stauffenberg, a hátországi hadsereg vezérkari főnöke
azon a napon robbanóanyaggal teli aktatáskát helyezett el annál az
asztalnál, ahol Hitler haditanácsot tartott. Ezen, beosztásánál fogva,
Stauffenberg is részt vett, de az időzítőszerkezet lejárta előtt néhány
perccel, mondvacsinált okkal, távozott. Abban a hitben, hogy a diktátor
meghalt a bekövetkezett robbanásban, összeesküvőtársaival – elsősorban a
hátországi hadsereg tisztjeivel – megkezdték az eltervezett
hatalomátvételt. Ennek része volt a kormányzati negyed elfoglalása, az
SS lefegyverzése, a koncentrációs táborok megnyitása, a háború
befejezése. Azaz csak lett volna. Hitler ugyanis – mint előtte már több
kísérletet – ezt a merényletet is túlélte. Stauffenberget és
legközelebbi társait még aznap éjjel a Bendler-kaszárnya udvarán
agyonlőtték, a többi összeesküvőt néhány nap alatt elfogták és
felakasztották.

A kivégzések színhelye ma nemzeti
emlékhely. Itt akarnak az amerikaiak akciófilmet csinálni? –
méltatlankodtak sokan már a forgatás megkezdése előtt. Mások meg azt
nehezményezték, hogy Stauffenberg grófot, a porosz nemesi család sarját,
a fegyelmezett katonatisztet, aki hosszas vívódás és belső fejlődés
után jutott el oda, hogy a haza érdekében meg kell ölni a diktátort, a
szcientológiai egyház egyik emblematikus figurája, Tom Cruise játssza.
Mára elcsitultak a viharok, mindenben megegyezés született. A film az
eredeti helyszínen készült, és bár Cruise-t még a díszbemutatón is
megpróbálta néhány szcientológiaellenes tüntető megzavarni, a
kasszasiker nyilvánvalónak ígérkezik.

Ez nem
dokumentumfilm, hanem akcióthriller, nem a történelmi hűséget kell
számon kérni rajta – teszi helyre a mozit Johannes Tuchel történész, az
emlékhely igazgatója, aki ezért, mint mondja, nem is húzta a
strigulákat, hányszor tér el a film a valóságtól. Amely eltérések
részben a kényszer szülöttei. Hiszen nem lehet két órába sűríteni azt a
többéves folyamatot, amelynek során a porosz császári időkben rögzült
szemlélet alapján szocializálódott, tekintélytisztelő katonatisztek
eljutottak az összeesküvés megszervezéséig. S nem lehet mindenkit
szerepeltetni. Így az egyetlen, az igazi főhős a Cruise által
megszemélyesített Stauffenberg, azt a benyomást keltve, mintha az
ellenállás egyszemélyes lett volna. Persze a 9 milliós Wehrmachtból az
az alig több mint kétszáz ember, aki részt vett az összeesküvésben, még
így sem sok.

Viszont több annál a semminél, amit
eleddig a világon moziba járó közönség láthatott. És több annál a
klisénél, amely szerint a háborús filmekben a német egyenruhásoknak csak
a rossz szerepe juthat, s amely szerint abban az időben kivétel nélkül
minden német náci lett volna. Voltak, akik tenni is mertek Hitler ellen –
még ha kevesen is.

Igaz, akkor még Németországban
sem számítottak hősöknek. Épp ellenkezőleg. Hiszen, emlékeztet rá
Johannes Tuchel, Hitler támogatottsága a háború végéig szinte töretlen
volt. Jellemző például – mint arra a ma emlékhelyként szolgáló egykori
kaszárnyában látható kiállítás is felhívja a figyelmet –, hogy az
összeesküvés egyik civil főalakja, a korábbi lipcsei főpolgármester,
Carl Fritz Goerdeler, aki vidéken bujkált, 1944 augusztusában úgy bukott
le, hogy éber háziasszonyok kiszúrták egy erdei vendéglőben, s még a
követését is megszervezték, amíg meg nem érkezett az erősítés. De még a
háborút közvetlenül követő években is az elutasítás jutott osztályrészül
a Hitler elleni összeesküvésben részt vevő tisztek hozzátartozóinak.
Volt olyan özvegy, akitől megvonták – 1951-ben! – a katonai szolgálatot
teljesített férj után őt megillető özvegyi nyugdíjat. Mondván, áruló
volt.

Az igazi átértékelés csak a
hetvenes-nyolcvanas években kezdődött. Ekkor, 1983-ban adott megbízást a
kereszténydemokrata Richard von Weizsäcker akkori nyugat-belini
kormányzó polgármester az emlékhely létrehozására. Ugyanő, a
jobboldali-konzervatívok egyik vezéralakja volt egyébként, aki két évvel
később, immár államfőként május 8-át, a háború befejezésének napját a
fasizmustól való felszabadulás napjának is nevezte. Ma már egységes
1944. július 20. megítélése – mondja Johannes Tuchel –, de sokáig
tartott, amíg a közgondolkodás eljutott addig, hogy akik akkor Hitler
ellen felléptek, azok igazi hazafiak voltak.