Mennyi
pénz lehet ma valójában a hazai közoktatásban? Milyen forrásokból
gazdálkodnak az óvodák és iskolák? Igaz-e, hogy az állami normatíva az
éhenhaláshoz sem elég? Van-e pénze az intézményeknek az épület
felújítására és modern oktatási eszközök beszerzésére? Iskolai
pénzkörkép Magyarországon. (Forrás: [origo])

Már meg sem lepődünk azon, ha iskolák összevonásáról és
bezárásáról hallunk. A köztudatban régen rögzült az az általános
vélemény, hogy a magyar oktatás alulfinanszírozott, állandó
forráshiánnyal küzd, emiatt aztán olyan is, amilyen. Egyes
szakpolitikusok ugyanakkor szívesen hangoztatják ennek az ellenkezőjét,
és amikor mi magunk is rácsodálkozunk néhanapján egy-egy vadonatúj
iskolai épületre, uszodára vagy tornacsarnokra, elégedetten nyugtázzuk,
hogy azért messze nincs itt szó éhenhalásról vagy
vegetációról.

Az igazság azonban itt
is valahol félúton van.  Ma az oktatási intézmények alapvetően
három fő forrásból gazdálkodnak: állami normatívából, ami önmagában még
a béreket sem fedezi, hiszen az intézmények költségvetésének nagyjából
csak a felét teszi ki, fenntartói hozzájárulásból, ami általában
ugyanennyivel egészíti ki az állami normatívát vagy fejkvótát, és a
pályázati pénzekből, amelyekről tudjuk, hogy hasonlatosak a kutya
vacsorájához. Ezeken túlmenően ugyan megemlíthetjük még az intézmények
saját alapítványait is, ám ezek zöme annyira csekély bevételhez jut
(többnyire a szülők egy százalékából vagy adományaiból), amiből tényleg
csak apróságokra, említésre sem méltó beszerzésekre
futja.

Az állami normatíva igénylése
és kiutalása egy hihetetlenül bonyolult szabályozás végterméke (2007.
évi CLXIX törvény). Sokat megélt könyvvizsgálók és gazdasági szakemberek
számára is hajmeresztő számítások alapján jár csak ez a bizonyos
fejkvóta, melynek alapösszege idén is kétszáznegyven ezer forint, és
amelynek igényléséhez számtalan adatlapot
kell kitölteni, ehhez pedig egy  százhuszonhárom
oldalas kézikönyv nyújt segítséget. Erdős Lászlóné, a Budapest XIV.
kerületében, több mint tizenkétezer óvodást és iskolást befogadó
oktatási intézményeket működtető hivatal (egykori Gamesz) egyik felelős
munkatársa próbált bennünket eligazítani a szabályok rengetegében.
Elmondta, hogy az állami normatíva nem egy központilag meghatározott,
állandó, tanulónként járó fix összeg, hanem egy olyan juttatás, amely
függ az iskola jellegétől (tagozatok, művészeti oktatás stb.), a tanulói
létszámtól, ezen belül a sajátos nevelési igényű és a fogyatékkal élő
diákok, az iskolában működő szakkörök, napközis csoportok és az ezeket
igénybevevő tanulók számától.

A normatíva
megállapításánál tehát nem mindegy, hogy bölcsődéről, óvodáról,
általános iskoláról, szakközépiskoláról, gimnáziumról, főiskoláról vagy
egyetemről beszélünk. Az sem mindegy, hogy ezek az intézmények milyen
irányba specializálódtak, ha egyáltalán szakosodtak valamire. Számít
ugyanakkor az is, hogy például az egyes tanulók kollégiumban laknak-e,
vagy a szakképzésben első szakképesítésüket
szerzik-e.

Az intézmény összlétszámát a négy és nyolc
hónapos (szeptembertől decemberig, illetve januártól szeptemberig)
időtartamban a két októberi tanulólétszám átlaga alapján állapítják meg,
ám ezt sem az iskola összlétszámát figyelembe véve, hanem egyes
évfolyamokat összevonva, míg másokat önállóan számítva (pl. idén az
első-második együtt, a harmadik, negyedik évfolyam önállóan nyom a
latban, felső tagozatban szintén párosan számolnak, azaz az
ötödik-hatodik és hetedik-nyolcadik osztályokat
együtt).

A normatíva megállapításánál erősen nyom a
latban a sajátos nevelési igényű tanulók létszáma. Ez még ösztönző
hatással is lehetne az intézményekre, azaz érdekeltté tehetné őket
abban, hogy minél több problémás tanulót vegyenek fel, ám ezek a diákok –
éppen a speciális nevelési igényük miatt – jóval több munkaidőbe és
szervezésbe kerülnek az iskoláiknak, mint a „normál” tanulók ellátása.
Ahol felbukkan ugyanis egy ilyen diák (a lakóhely szerinti körzetes
intézmény köteles felvenni az oda jelentkezőket), ott biztosítani kell
az ő fejlesztéséhez szükséges feltételeket, azaz pszichológust,
logopédust, kis létszámú (legfeljebb nyolcfős) szakkört.


Tekintettel arra, hogy a klasszikus kisegítő iskolák
rendszere már nem létezik, ma egy átlagosnak mondható,
háromszáz-négyszáz fős önkormányzati általános iskolában nagyjából tíz
százalékra tehető a speciális foglalkozást és odafigyelést igénylő
tanulók száma, ami a pedagógusok létszámát, szakképzettségét és
óraszámát tekintve nagyon sok. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy sok
iskolában nincs idő a problémamentes tanulók kiszolgálására, hiszen a
rendelkezésre álló délutáni szakköri időben fejlesztés és korrepetálás
folyik tehetségkutatás és -gondozás helyett. Az EU-s irányelveknek
megfelelő integrálás tehát bevételnövelő tétel, ám valójában egyáltalán
nem kifizetődő tevékenység.

A törvény szerint a
szakkörök száma szintén forrás-növelő tényező, ám a gyakorlatban – éppen
az előzőekben leírtak miatt – az iskolák számára nincs lehetőség a
szakkörök bővítésére, hanem a szülők és tanulók évről-évre észrevehető
választékcsökkenésnek és leépülésnek lehetnek tanúi.