Ármánykodás,
cselfogás, pandúrokkal szétkergetett ellenfelek, választási botrányok,
dínom-dánom és eszem-iszom, csapra vert hordók és hízelgő szónoklatok,
megvesztegetés és, ha más mód nem volt, fizikai, hatósági fenyegetés –
csak néhány vonás a képviselőválasztások kísérőjelenségeiből, amelyet a
magyar írók Czuczor Gergelytől Gozsdu Elekig a tollukra tűztek az elmúlt
közel két évszázadban. (Forrás: hvg.hu)

„Dobszóval azt utcán, énekszóval a templomban hirdették
a népszónokok, hogy jön a nagy nap, amelynek sorsa életünk, halálunk
fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz
forintra.” – írta a legnagyobb magyar mesemondó, Jókai Mór egyik
korteskedésről szóló regényében.

A
követek – ahogy akkor a képviselőket hívták – megválasztása kedvelt
témája lett a magyar íróknak. Korántsem véletlenül, hiszen a választási
színjátékok torz formában képezték le a korabeli társadalom
ellentmondásait, az uralmi viszonyokat. A haszontalan korteskedésről,
választási visszaélésekről ragyogó szatírák születtek az irodalomban. A
mára már a nagyközönség előtt kevéssé ismert Czuczor Gergely, mintegy
megadva az alaphangot a mucsai korteskedésről, 1844-ben a következőket
vetette papírra:

 „Van
susogó faluzás, van vokshajtósdi vadászat,
Van henye, kóbor
elég, van sereg ingyenivó,
Köznemes és főúr, tiszt, nem-tiszt
lettek egyenlők,
Egy kulacsot szívnak bocskoros és kaputos.
(…)
Majd a kétes fegyver választja el: izgat
A híres
ólmos bot, bicska, pisztoly, ököl,
És van fojtogatás, szúrás,
agybafőbe legyintés,
És van szörnyű halál: semmi! De nincsen
adó!”

Nagy Ignác pedig, akinek
budapesti belvárosban utca őrzi a nevét, színpadi művet írt, amelynek
1843. augusztus 5-dikén volt premierje a Nemzeti Színházban: A
tisztújítás című színdarab közönségsikere a szerző több kortársát is
megihlette, így a Petőfi környezetéből később ismertté vált Vahot Imrét,
aki Restauráció címmel írt gunyoros darabot a követküldésről. A mára
teljesen elfeledett Berecz Károly író egyenesen „ünnepélyes nemzeti
tragikomédiaként” jellemzi ezekben az években a vidéki választási
komédiákat. Eötvös József tananyagként is szolgáló műve, a vármegyei
viszonyokaté s a rendi Magyarországot vitriolos tollal bemutató A falu
jegyzője is bővelkedik a megyei korteshadjáratokról szóló már-már
burleszk részletekben. Ennek a műnek az a témája, hogy egy
liberális-demokrata falusi jegyzőnek a maradi ellenpárt ellopatja a
nemesi levelét, hogy ne tudja jelöltetni magát újra a hivatalára.

„Oly embereket állítanak előnkbe,
kiknek joguk van bírájokat, igazgatójokat választani; felséges jog! És
miképpen élnek vele? Aljas részegségben. Annak árulják magokat, ki
legtöbb pénz ígér” – írta egy ismeretlen kritikus Nagy Ignác
színdarabjáról a bemutató alkalmával.

Innen már csak egy lépés a kor legjobb színvonalán
megírt szatíra, Az elveszett alkotmány. Arany János voltaképp ezzel a
Kisfaludy Társaság pályázatára írott, 1846-ban megjelent művével lépett
az irodalomba: ragyogó paródia született kezén a kortársi világról,
amelyben a követválasztásokat dagályos, hazug és demagóg színpadként
írja le – groteszk tükröt tartva az egész romlott rendszernek. Epés
hexameterekben gúnyolja ki a vidékies nemesi világ hírvivőit, akik a
reformkori választási botrányoknak megágyaztak. Az akkor még falusi
nótárius Aranytól alaposan megkapja a magáét mindkét politikai tábor:
megvetését a nemesi politizálás iránt úgy fejezte ki, hogy a maradiakat
„kemény nyakúaknak”, a liberálisokat pedig önzőknek és képmutatóknak
ábrázolta.

 A nemesi
választások sokszor adtak munkát Jókai Mórnak és Mikszáth Kálmánnak is,
akik pedig a képviselői padsorokat is koptatták — ez azonban nem
gátolta meg őket abban, hogy ne fessenek borzongató képet a korrupt és
kisszerű légkörről, melyben egy-egy követállítás lezajlott.

 Jókai (egyéb más művei
mellett) az 1886-ban papírra vetett A kiskirályok című regényében nyúl
vissza a reformkori követválasztáshoz, és szinte harci cselekményként
ábrázolja a balgaságokkal teli „választási küzdelmet”. Érdemes idézni
egy részletet:

 „Az utolsó
napokban már általános volt a verekedés a megyékben. Eltörni a lábát egy
voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoricagórék felgyújtása éjjeli
renden volt, kísérve elszórt céduláktól, amikben a falut veres kakassal
fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A
kétséges szavazatok ára mesésen lett árverezve. Dobszóval azt utcán,
énekszóval a templomban hírdették a népszónokok, hogy jön a nagy nap,
amelynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz.

Mikszáth több könyvében ostorozza a maradi vármegyei
viszonyokat és a Parlamentben folyó munkát. Humoros formában szól a honi
választások visszásságairól a Két választás Magyarországon című híres
könyvében, és vitriolba mártott tollal ír a parlamenti életről
Országgyűlési karcolatok című tudósításaiban máig élő műfajt teremtve
sorozatával. Az ő ösztönzése hatott az 1880-as évektől Bródy Sándorra,
Acsády Ignácra, Gozsdu Elekre és Török Gyulára is, akik egy-egy
remekmívű epizóddal adóztak a követválasztások áporodott
légkörének.

Íróinkban — bármekkora
távolság választotta is el őket egymástól időben és szemléletmódban —
összecsengett az a szatirikus hév, amellyel a nemesi korszak „maradi
életvilágába” beillesztett alkotmányos aktust kénytelen-kelletlen
kifigurázták. De mit is tehettek volna mást annyi önző, konok és ostoba
törtető láttán, amelyet annak a „régi Magyarország”-nak a világa
felszínre hozott a követválasztások alkalmával?